Vitathatatlan tények: A megélhetési (ál)keresztények celebvilága

2026. október 24., szombat

A megélhetési (ál)keresztények celebvilága

Avagy: a hitélet szekularizációja

Hit vagy a hírnév? Miként hat a celebkultusz, a megélhetési szemlélet és a világi gondolkodás a modern kereszténységre?

Mi történik, amikor a hit szolgálata helyett a népszerűség, a pénz és az önérvényesítés válik a vallási élet mozgatórugójává?
Ha alaposan megvizsgáljuk a „megélhetési keresztények” jelenségét, azt látjuk, hogy a kereszténység legnagyobb veszélyei sokszor belülről érkeznek.
Lássuk hogyan alakítják át a vallási életet a népszerűséget, befolyást és hasznot kereső létrontók.

A sajtó időről időre Hodász Andrástól hangos, akinek a hírek szerint legutóbb azt sikerült kijelentenie, hogy ő szégyelli, hogy keresztény és magyar. E mellett sovány vigasznak nevezte, hogy „Jézusnak is voltak rossz tapasztalatai kora vallásos embereivel, akik keresztre juttatták”. Ebben az a vicces, hogy egy olyan ember mondja ezt, akinek életmódja Isten szemében utálatos, és megnyilvánulásai pont azokéval egyezik meg, akik anno Krisztus helyett Barabást választották.
Ám ha nem azt nézzük, hogy mit mondott, hanem hogy ki mondta, érthetővé válnak az ilyen kijelentései. Hodász András fiatalon zenész volt, zenekarával koncerteket is adott. Majd bölcsészdiplomát szerzett kommunikáció szakon, aztán tanítani kezdett. Ezután papnak állt, és saját YouTube csatornával és riportok százaival afféle egyházi celeb lett belőle. Közben előadásokat tartott, és lelkigyakorlatokat szervezett fiataloknak. Majd mindennek hátat fordított, minden eddigi állítását meghazudtolva a nagyvilági LMBT életmódot választotta.
Mellette új jellegű YouTube csatornát indított és persze a közéleti szereplésektől sem vált meg.
Mindez csak látszólag sokféle tevékenység, csak felületesen nézve látszik eltérőnek, vagy „útkeresőnek”.

Ez az életút ugyanis egyetlen dologról szól: egy exhibicionista ember a minél nagyobb magamutogatási lehetőségeket keresi. Népszerűség, rajongás, elismerés és sikerek. Meg pénz és csillogás. Zenész, tanár, pap vagy youtuber egyre megy: pont olyan celeb, mint pl. Alekosz, csak más minőséget és megoldásokat választott.
Hodász Andrásnak a keresztény témák csak a megélhetés és a népszerűség témái. Ami minél megbotránkoztatóbb, annál jövedelmezőbb.

Hasonló életutat látni pl. Lukácsi Katalin esetében, aki 2022-ben Márki-Zay Péter jobbkezeként funkcionált. A sajtó tele volt Lukácsi Katalin „nagyonkeresztény” kijelentéseivel. Látszólag ő volt akkor az épp aktuális legnagyobb keresztény megmondó.
Szakmája szerint ő katolikus teológus, és zsidó közösségszervező. Ami önmagában is érdekes kombináció, akár a vegetáriánus kannibál. Aztán 2024 márciusában betért a zsidó vallásba. Indoklásként a sajtónak többek között azt is nyilatkozta, hogy számára Jézus Krisztus soha nem Messiás, hanem egy zsidó férfi volt.
Hát nem érdekes, hogy miközben a kereszténységet átverésnek tartotta (mert ha Jézus nem messiás, hanem csak egy jó dolgokat mondó ember, akkor a kereszténység átverés), de azért magát a legokosabb keresztény nőnek adta el a médiában.
Mi ez, ha nem megélhetési kereszténység?

Ennél már csak Heller Ágnes volt érdekesebb, akinek Lukácsi Katalinnal ellentétben nem kellett zsidónak betérni, mert eleve annak született, de legalább fanatikus ateista is volt - mégis állandóan arról beszélt a tévében, hogyan kellene a keresztényeknek erről-arról gondolkodni. (Érdekes módon, ha egy keresztény filozófus állna elő azzal, hogyan kellene a zsidóknak gondolkodni, azt rögtön megköveznék.)

Hosszan lehetne sorolni a közéletben mindazokat, akik „hű de nagyon hitelesen” arról harsognak, mit jelent kereszténynek lenni. Érdekes módon az ilyen kijelentések mindegyike anyagi haszonszerzéshez kapcsolódik. Ismert emberként tehát remek üzlet „nagyonkeresztényként” nyilatkozni, ettől növekszik az ismertség, az ismertség pedig annak összegét növeli, amelyet egy riportért el lehet kérni.

Ha felületesek vagyunk, és a látszólagosságnál nem vágyunk többre, akkor már meg is van, hogy miért zuhan a valóban hívő és igaz keresztények száma: ezen álságos celebek, meg a kamukeresztény politikusok hiteltelenné teszik.
Az a baj, hogy ez messze nem ilyen egyszerű. Ezek csak hab a tortán, egy jelenség látványos elemei. Maximum közutálatnak örvendhetnének, ha a társadalom jelentős része nem hozzájuk hasonló lenne.

A kereszténység számára valódi gondokat a hétköznapok csendes létrontói okozzák. Róluk nem szólnak a hírek, velük nincs tele a sajtó - de tevékenységeik mégis sokkal károsabbak, mint az influenszereké, meg a celebnek mondott bohócoké.
Ezekből rengeteg van, ők a
megélhetési keresztények.
A megélhetési keresztény elsődleges jellemzője, hogy pont nem érdeklik se a hittételek mélységei, se az adott vallás szemléletei és nézetei.
A megélhetési keresztényt csak a felszínes lózungok érdeklik, és az, hogyan tud egy közösség eltartottja lenni.
Az ő teológiája az önsajnáltatás, az állandó nyavajgás és siránkozás, amellyel az adott közösség segítőkészségét használja ki. Olcsó (vagy ingyen) albérlet, ebédmeghívások (melyekre üres kézzel megy) és persze a „kapcsolati tőke” felhasználása: ki miben tud még neki segíteni. Amikor kifogytak a készletek (az emberek felismerték, hogy csak élősködni jött közéjük) akkor nagy hangon átáll egy másik közösséghez, és az előzőt elhordja mindenféle ócska gazembereknek - majd indul elölről az önsajnáltatás.
Mivel szektákból rengeteg van, ezeket végig járva akár évtizedekig lehet jövedelemkiegészítésként megélhetési szektásnak lenni. Mindezt persze „útkeresés”-nek mondják, mert hát aki közelről látott már három szektát, az biztos nem tudja rögtön, hogy a következő nyolc se lesz különb.

Persze az ilyen „útkeresők” idővel profi képmutatóvá válnak, mindenhol előadják a nagy tanulni vágyót, és mindenhol árgus szemekkel hallgatják végig ugyanazt; úgy, mint aki életében hasonlót sem hallott soha. És persze eljátssza a hálálkodót, de közben mindaz, amit hallott, az egyik fülén be, a másikon ki, mert csak az érdekli, mi módon tud az illetőből hasznot húzni. Természetesen a szektaváltás után ezek az emberek sem naiv és segítőkész támogatók voltak, hanem aljas gonosz gazemberek, pfúj-pfúj-pfúj. És megint lehet új balekot találva elölről kezdeni az egészet. Idővel abba is belejön, hogy az új közösség kényszerű keresésének időpontját lehet késleltetni is. Ehhez semmi más nem kell, mint minél több ember bizalmába férkőzni, és aztán őket egymásnak ugrasztani hazugságokkal és rosszindulatú ferdítésekkel. Ahol ez jól sikerül, ott elég sokáig meg tud maradni, s mi több: ha szerencséje volt, még komoly pozíciót is meg tud szerezni. Mindezt úgy, hogy az adott hitrendszerből igazán semmit se kell tudni, elég azt tudni, kinek kit érdemes szidni, vagy kinek hogyan kell hízelegni.

Idővel rájön, hogy ha sikerül „vénnek”, vagy „pásztornak” lenni, akkor már nyert ügye van. Az ügyesebbek saját szektát alapítanak, melyben már prófétának, vagy akár apostolnak adják elő magukat - a módszert már kitanulták az „útkeresésük” során.

A kevésbé ügyesek akár a celebek, a közösségi médiákban próbálnak szerencsét. TikTok, YouTube élő, és máris hosszú, lényegileg öntömjénezésből álló, a többihez képest semmi újat vagy értékeset sem mondó tartalomgyártásba kezdenek. A hemzsegő tárgyi tévedések és félremagyarázások sem gond, mert nem a mondandó, hanem a megmondó a fontos.
Az ilyenek régen könyvet írtak, amit ha sikerült kiadniuk, azonnal nagy és ismert gondolkodóként tetszelegtek. Minél több volt bennük a tévedés meg a hamis állítás, annál nagyobb „másként gondolkodó” címet kapva dicsőítették őket a kereszténység ellenségei.
Ma már ennyi sem kell az ilyen kétes értékű sikerhez, elég egy okostelefon és már mehetnek is tucatszám az okoskodó videók.

Egy ideje ezek zöme jellemzően a reakcióvideó kategória, amiben egy ismert ember videójáról beszélnek. Mindegy, hogy jót vagy rosszat, a reagálás a lényeg. Ez a világszerte unalomig tolt módszer a megélhetési kereszténynek is megfelelő - mások ismertségével próbálják a sajátjukat növelni, miközben az adott témához semmi érdemlegeset nem tudnak hozzátenni. Erre egy ismert, vagy akár megosztó álláspontú pap vagy lelkész pont remek eszköz, az ilyen témára épített reakcióvideók mindig nagyot mennek.
Mivel a megélhetési keresztények sosem voltak szemérmesek, az ilyesmit is végtelenül arrogánsan és öntelten csinálják, mert hát oly sok a haszontalan celeb, miért ne lehetne ő is egy közülük? Ráadásul ő ugyebár „nagyonhívő” és „nagyonkeresztény”, tehát aki nem verdesi magát a földhöz a produktumától, az csakis valami sátánista/ateista/kommunista lehet.

Akinek nem sikerült mindezt megvalósítani, a számukra „életpályamodell 2.0” verzióként működő (ál)vallási ténykedés még mindig ad lehetőséget.
Ilyenkor kerül képbe az „ifjúsági lelkigondozás”, amelynek általuk végzett módjához (szerintük) nem szükséges nemhogy teológiai, de pszichológiai vagy tanári ismeret sem. Elég annyi, hogy „szereti a gyerekeket”, meg hogy neki milyen fontos ám a gyerekek okítása. És ha valakiben felmerül, hogy ugyan mire oktat egy ilyen, az rögtön megkapja, hogy aki ilyet mer kérdezni, az se nem keresztény, se nem rendes ember, mert hát „a gyerekek!”. A valóság persze az, hogy a felnőttek az ilyen figurákat hamar kiismerik, és elküldik melegebb éghajlatra - így nem marad más a népszerűség iránti vágyuknak, mint a kisgyerekek félrevezetése és hülyítése.
Mókás (vagy inkább rémísztő?!) hogy tulajdonképpen a gyerekeket érzékenyítő gender-lobbi aktivisták ugyanilyenek. Szaktudás semmi, de a vágy, hogy végre valahol komolyan vegyék és ne kergessék el, a gyerekek közé irányítja őket.

Ám ha ebből sem jön elég pénz, sebaj - ezen eredményeket mutogatva már a nagyobb egyházakban is lehet keresni kapcsolatot, mert ha mindezt protestáns lelkészként vagy katolikus papként tudja folytatni, akkor jön ám el a földi mennyország, mert akkor a sok éves sikertelenségből végre sikert és pénzt lehetne kreálni.

Az ilyenek aztán kártékonyabbak lesznek a kereszténységre még a kommunistáknál is, mert ahol a megélhetés és nem az elhivatottság az indok, ott csak önzésre és alattomosságra lehet számítani. Az ilyen „útkeresők” az elmúlt száz év alatt különféle lelkiségi mozgalmakat hoztak létre a nagy egyházakon belül is, amelyek oly remekül újszerűre sikeredtek, hogy a hívek száma látványosan rohamos csökkenésnek indult. Sokszor már az adott egyház a saját hittételein is módosít, hogy maga is „megélhetési útkeresőként” próbáljon népszerűbb lenni - az eredmény mindig a zuhanórepülés felgyorsítása.

Pedig az utat felesleges keresni, ki lett jelölve 2000 évvel ezelőtt, ki is van taposva, csak vissza kellene rá térni mindenféle új irányokon való ötletelgetések helyett. De akkor mi lenne a sok megélhetési létrontóval, akiknek még számtalan új ötletük vár kipróbálásra?

Minél több megélhetési keresztény gyűlik össze egy adott vallásban, annál több lesz a széthúzás, meg az „útkeresés” (a pénzhez és a befolyáshoz), ami mindig a romlást hozza a várt emelkedés helyett.
Amikor a civil szférában látjuk ezt, ásítva legyintünk, hisz ott az ilyesmi mindennapos. A nagyvállalati középvezető, amikor beáll a konkurenciához, ugyanazt teszi, mint addig: szidja az előző cégét, az új helyen pedig felfelé nyal, lefelé tapos, oldalra könyököl, miközben önmagát a cég (fényes) jövőjeként próbálja beállítani. A politikai tér is hemzseg azoktól, akik nemrég az egyik párt középvezetőjeként dicsőítették annak irányát és vezetőségét, most meg egy másik pártban teszik ugyanezt, az előző pártjuk teljes megsemmisítéséért küzdve a saját karrierük megerősítéséhez. Mivel az egyházak belső világáról nem harsog a média, az emberekben fel sem merül, hogy bizony ez a jelenség már oda is bekúszott, a hittel való visszaélés sokaknál életcél lett. Ha ez kívülről (pl. politika, lobbi-érdekek) támogatást is kap, olyan folyamatok indulnak el, melynek végén a hitélet már csak a hitetleneké.
Ebben az a legdurvább, hogy a világi élethez hasonlóan, itt sem az őszinte, szilárd meggyőződésű és jószándékú emberek kapnak teret, pedig belőlük van a legtöbb. Őket minden téren igyekeznek elhallgattatni azok, akik a hittel nem élni, hanem visszaélni szoktak.

Persze a megélhetés nem mindig jelent pénzt, sokszor a népszerűség, az elismertség, majd ezek által a mások feletti basáskodás is elegendő.

Általában ez is egy sikertelen és boldogtalan életúttal indul. Gyerekként az iskolában mindenki őt verte, felnőttként a munkahelyén belőle lett a legutolsó lóti-futi. Amikor hazamegy, a felesége is beletörli a lábát, mert papucsférjként még otthon is csak ennyit tudott elérni.
Sebaj, a közösségében végre ő is valaki, pláne amióta egy imacsoport lett rábízva. Azóta igyekszik egyre kevesebbet lenni otthon, és egyre több embert leuralni és megalázni a vallási közösségben, mert ott végre ő a „valaki”.

A legtöbb visszaélés az ilyen embereknek köszönhető, hiszen a vallási közösségek számukra nem a hitről szólnak, hanem arról, hogy itt végre álszent farizeus mosoly mögé bújva kiélheti az összes frusztrációját.
Ezzel valójában afféle szektákat építenek ki maguknak még a nagy egyházakon belül is. A legelképesztőbb ebben az, hogy ezek az emberek nem papok (se nem lelkészek), hanem csak egy szimpla segítő szolgálatot látnak el - és ebből növesztik önnön kevélységük akkorára, hogy szemlátomást már Isten kegyelme is rajtuk múlik.

Így lesz egy senkiből
főállású főkeresztény,
aki a valóban hívő, ám helyette az Istent imádó embereket addig vegzálja, amíg azok még a templomba se mennek többé - mert még ott, a Szentmisén is az önjelölt (kamu)főpap megalázó basáskodása várja őket. Mert őneki már azt is szabad, ő mondja meg pofára, ki részesülhet eucharisztiában és ki nem, stb. Mivel a miséken fehér ruhában ott áll a plébános mellett, és neki segédkezik, a hívek nem is sejtik, hogy ő nem pap, hanem csak egy templomi segítő, aki nem a hitet, hanem önön vágyainak felemelkedését segíti.
Ez elvileg megengedhetetlen, de mivel a papok túlterheltek, és a segítőt fontosnak és hasznosnak tartják, sok helyen inkább félrenéznek ilyenkor. A dolog persze kontraproduktív, és a rövid távon hasznosnak tűnő segítők hosszútávon a különféle ima és lelkiségi csoportok megszűnését és a templom kiüresedését okozzák. Ha mégsem, akkor mindezzel az ott maradtak afféle szűrőn mennek át, és idővel már olyan közösségként funkcionálnak, melyek külsőségekben nagyon, de lelkiségben rég nem keresztények.

A protestáns egyházak ebben a jelenségben már rég az élre törtek. Az általuk gyűlölt, a hitélet mibenlétét központilag irányító „pápisták” legalább valamilyen szinten képesek ellenállni a „bezzegnyugati” hóbortoknak. Azonban a protestáns egyházak országonkénti önállósága és függetlensége az adott ország hatalmi rendszerétől való maximális függőséget hozta el. Az egykor legnagyobb protestáns országok mára a legnagyobb liberálisok, és az evangélikus és református egyházakban leszbikus női lelkészek is tartanak Istentiszteletet. S mi több, 2009 óta már az anglikán egyház is büszkélkedhet(?) leszbikus püspöknővel.
Hogy a Biblia szerint az ilyen természetellenes életmód Isten szemében utálatos, számukra lényegtelen. Elvégre nem a Szentírás hiteles, hanem ők - miközben a hittételeikről azt tanítják, hogy „sola Scriptura” („csak a Szentírás”). És ez szerintük nem önellentmondás. A megélhetési keresztények akkor tudnak igazán jól élni, ha a világi elvárásokat a hitrendszerükbe építve Isten akaratának hazudják. És közben képmutató farizeusként, értetlenül forgatják a szemeiket arra, hogy a hívek száma folyamatosan csökken.

Ez a jelenség újfent nem a vallási közösségek valódi mibenléte, hanem a modern világ közösségeinek utánzása. Egy nagyvállalatnál is, ha nem megfelelő személy kerül egy menedzsmenti pozícióba, sokszor mire a vezetőség észreveszi, már rég összeomlott a rá bízott munkacsoport. És ha a vezetőséggel jó viszonyban van, akkor előbb csődöl be a cég, minthogy őt bárki elmozdítsa a munkaköréből.
(A nagyvállalatok működését utánzó politikai pártokon belül is számtalan esetben látni ilyet.)

Azok az emberek, akiknek a világi életben nem sikerült ilyen stabil munkakörre szert tenni, gyakran a vallási közösségekben próbálkoznak. Elvégre korunk legfőbb szólamai: „valósítsd meg önmagad”, „bármi lehetsz, ha akarod”, stb.

Mindezzel egy nagyon paradox helyzet áll elő: az egyházak, ha nem engednek érvényesülni mindenféle kókler, öncélú gazembereket, akkor (a pap és lelkészhiányok okán) egyre nehezebben működnek és egyre kevésbé tudják kiszolgálni a hívek igényeit.
Ha viszont teret adnak nekik, akkor hosszútávon már nincs kiknek az igényeit keresni, mert a segítők már rég kiutálták az arra repülő verebet is, nemhogy a híveket.

Persze alternatíva lenne, hogy nem a mennyiségre, hanem a minőségre mennek, és így nem a létszám, hanem a híveknek nyújtott lelki támasz és segítség lenne a fő szempont.
Ezzel rövid távon lehet, hogy csökkenne a létszám, de hosszú távon a kicsi, ám stabil és komoly közösségek idővel egyre nagyobbra növekednének, megalkuvások, tévelygések és visszaélések nélkül. De mivel korunk legfőbb szemlélete mindenben az „Élj a mának”, a hosszútávú célok értelmezhetetlenek a rövid távú hedonizmusban.
A szekuláris világ „most és mindent” hozzáállását látjuk visszaköszönni a vallási életben is, melyben szép lassan mindent megengednek a követelőzőknek, mintha Isten akarata valamiféle demokratikus népszavazáson múlna.

Elgondolkodtató, hogy miután a világi vezetés kizárta önmagából a vallási szemléletet, az egyházak vették át a világi szemléletet - és ezzel lassú kínhalálra ítélték önmagukat.

A valós hittel és mély meggyőződéssel rendelkezők rég félre lettek állítva, helyettük törtető megélhetési, meg önimádó főállású főkeresztények tolonganak, egymáson taposva a szemforgató farizeus modern tisztségének betöltéséért.
Mivel a könyöklésben és egymás taposásában nincs helye tisztességnek, a vallási élet a világi tükörképeként funkcionálva rég elfeledte, mi lenne a valódi célja.

Mindezek eredményeként az átlagemberek már rég nem is értik, mit jelent kereszténynek lenni. A köztudatban a református és a katolikus vallás csak a templom díszítésében különbözik, az adventista szekták videói okítják az evangélikusokat, és a Teremtő Isten valódi céljairól az ezoterikus oldalakon keresnek „eltitkolt” válaszokat. Fel sem tűnik nekik közben, hogy mindezek oly összeférhetetlenek, mint a tűz és a jég. Ezt hozta a szabad vallásgyakorlás, melyben az átlagemberek fejébe szabadon tömnek mindenféle elképesztő tévelygéseket.

A megélhetési keresztényeknek ennél jobb közeg nem is létezhetne, itt nyugodtan lehet bármit mondani és az ellenkezőjét is, elvégre már lassan mindenki a maga módján keresztény, és úgyis mindenki abban és úgy hisz, amiben és ahogy akar.
Az objektív igazságot a demokratikus, jogállami társadalmak már rég elüldözték, és a világi ideológiák hatására eljött a szubjektív vallásértelmezés kora, melyekben a hamis tanítók tömegei kínálják magukat a szájíz szerint keresgélők számára.

A modern nézetek már meg is adták mindezen jelenségre a választ: állításuk szerint Isten nem holmi arra kiválasztott emberek által fejezi ki a szándékait, hanem a globális társadalmi tudat által. Óh igen, amit az emberek többsége gondol, az Isten akarata. Az, hogy az emberek többsége amúgy buta, mint a föld, az lényegtelen.
Tehát a szentek kuka, az apostolok is kuka, és a Biblia is csak egy elavult relikvia – Jézus Krisztus úgy örök, hogy korszakonként meggondolva magát mást vár el, mert semmi sem örök, az igazság meg pláne nem. Sőt, egyetlen igazság sincs, csak végtelen számú relatív elképzelés.
Ráadásul nem titok, hogy a legnagyobb tudatmanipulátor a média. Az újságok, majd a rádió és a tévé szerepét felváltó internet pedig minden eddiginél jobban befolyásolja az emberek gondolkodását. E fenti, modern és progresszív újkeresztény álláspont szerint tehát a média nem nyerészkedni vágyó milliomosok nyereségtermelő gépezete, hanem Isten szava.
Hallelujah...

Az ateisták persze hangosan röhögnek közben, ők mindebben a kereszténység értelmetlen mivoltát látják - és nem tűnik fel nekik, hogy őket mindennél jobban befolyásolják és verik át, élen a Mesterséges Intelligencia nevű új bálványukkal.

Ha ez így megy tovább, hamarosan Európa közéletéből végleg eltűnik a kereszténység - lesz helyette iszlám, és a vallási viták felett a lefejező pallos fog dönteni a főtéren.
Nyugaton egy ideje az emberek tömegével veszik fel az iszlám vallást, mert sok előnnyel jár - kezdve rögtön azzal, hogy nem verik meg az utcán. Ilyen környezetben a megélhetési keresztények nálunk is az elsők között térnek majd át, és teszik azt, amit addig, csak immár Mekka felé leborulva és Mohamedet dicsőítve.

Albert Einstein egyszer azt mondta: „Sorsunk az lesz, amit majd megérdemlünk.”
Mivel mindig azt érdemeljük, amit szabad akaratunk okán kiharcolunk magunknak, a jövő még mindig rajtunk áll.

Jézus Krisztus amikor a templomban meglátta a kereskedőket, nem kérlelte őket. Nem könyörgött nekik. Nem nézett félre. Nem imával próbálta rávenni őket arra, hogy ne szennyezzék a templomot. Hanem szó nélkül korbácsot font, és kikergette őket.
Akik manapság Isten nevével visszaélve nyerészkednek, sokkal rosszabbat tesznek azoknál is, akik a templomban akarnak birkát árulni.

A kereszténység tehát vagy nagyon gyorsan kiűzi maga közül ezeket, vagy nem lesz kereszténység.

A szűrés egyszerű, csak elfogultság mentesen kell végezni. Aki nem valós tudással és teljes szívből eredő meggyőződésből, hanem egyéni érdekből beszél kereszténységről, legyen az az celeb, politikus, újságíró, útkereső youtuber vagy bármi - tapsolás helyett leteremteni kell, mert Isten nem eszköz, a kereszténység pedig nem a megélhetési, haszonszerzési, önimádati lehetőségek útja.

Tehát: vagy elkergetjük a megélhetési keresztényeket a főállású főkeresztényekkel, az útkeresőkkel meg a másként gondolkodókkal együtt, legyenek azok akár önjelölt prédikátorok, akár templomi segítők, akár papok vagy lelkészek, akár érsekek - és visszatérünk ahhoz, hogy igaz és hithű lelkipásztoroktól tanulunk (és nem illetéktelen tiktokerektől!), és általuk Istent követjük - vagy önnön lustaságból és gyengeségből kényelmesen félrenézve nyavajgunk, hogy a világot a templomon belül és kívül egyaránt a sátán uralja.

Ha sikerült dönteni, akkor azért minden nap tennünk kell, fáradhatatlanul.
Persze nem muszáj. Már most is egész olcsón lehet kapni mohamedán imaszőnyegeket.

(by L.W.L.)
2026.10.24.

A témához hasonló, előző bejegyzések:

- 2026.09.26. Az egyházi iskolák jövője
Avagy: a MATT újabb hazugságai. (megnyitom)