A nulladik keresztes hadjárat

Avagy: az elfelejtett iszlám invázió.

Manapság az iszlám-keresztény ellentétek kezdetét az első keresztes hadjáratokra szokás datálni.

CSAKHOGY EZ NEM IGAZ.

Lássuk a valóságot.


Tény, hogy a keresztes hadjáratok során a katolikus európai államok megkísérelték visszafoglalni Jeruzsálemet és a Szentföldet a muszlim hódítóktól.
Az első keresztes hadjáratot a halála után boldoggá avatott II. Orbán pápa (Otho de Lagery) hirdette meg, 1095–től 1099-ig tartott.

(A Jeruzsálemi Királyság címere)

Ennek eredményeként az elfoglalt területeken megalapították az 1099-től 1291-ig fennálló Jeruzsálemi Királyságot.

Megjegyzés:
Magyarországon sokan csak a Bánk bán c. operából ismerik II. András nevét, aki szintén részt vett egy keresztes hadjáratban. (1218-ban fölvették a Jeruzsálemi Szent János Ispotályos Lovagrendbe (későbbi Máltai lovagrend), donátus ranggal.) Ittjártakor ismerkedett meg a Jeruzsálemi Királyság törvényeivel, amely a kor legmodernebb és legigazságosabb törvénykezése volt. Tartalmazta pl. az ellenállás jogát (ius resistendi) mely szerint ha a király hűtlenné válik a népéhez, a nemességnek joga van ellenállást szervezni ellene.
Hazatérte után II. András 1222-ben, a székesfehérvári országgyűlésen kiadta az Aranybulla néven ismert törvényeket, melyek nem véletlenül hasonlítottak az ún. „jeruzsálemi assizák”-ban foglalt szabályokhoz. Az Aranybulla törvényei kisebb-nagyobb változtatásokkal egészen 1848-ig maradtak érvényben.

A bal-liberális tábor "hiteles szakértői" az iszlám-keresztény ellentét magyarázatakor folyamatosan az 1095-ös konfliktusra hivatkoznak, a keresztényeket gonosz, "ok nélkül gyilkolászó" hódítónak állítva be, mely a békés és barátságos iszlám világra támadt.

Valójában az első iszlám-keresztény háborúk évszázadokkal az első keresztes hadjárat (1095) előtt történtek, amikor az akkor még mórnak (illetve szaracénnak) hívott arab vezetésű muzulmán seregek kis híján meghódították Európát.

Évszázadokig tartott,
mire sikerült az utolsó muzulmán hódítót
is kiverni Délnyugat-Európából.

Hihetetlen, hogy manapság szinte senki nem emlékszik arra, hogy Európa délnyugati része, az Ibériai-félsziget (vagy Pireneusi-félsziget, néha egyszerűen csak Ibéria) évszázadokig volt muszlim megszállás alatt.

Igen, a mai Spanyolország, Portugália és Andorra számára nem ismeretlen az iszlám uralma, hiszen itt 711-től 1492-ig kisebb-nagyobb területeket az arabok uraltak.

A VIII. században az iszlámnak ugyanaz a szunnita irányzata hódította meg az Ibériai-félszigetet, mint amelyik a XXI. században megalapította a terrorista államként megismert, 2014-től 2019-ig regnáló kalifátust, a foglyok lefejezéséről elhíresült Iszlám Államot (ISIS), melyet arrafelé Daesh néven hívtak.


Nézzük a részleteket.


„A történelem arra tanít meg bennünket,
hogy az emberiség semmit sem tanul a történelemből.”
(Albert Einstein)


VII. század, 632 június 8. Meghalt az iszlám vallás legfőbb prófétája és hadvezére, Mohamed.
Halála előtt azonban az általa alapított vallás terjesztését adta parancsba, meghirdetve a hitetlenek elleni szent háborút: a dzsihádot. (Erről itt írtunk: https://vitathatatlan.blogspot.com/p/iszlam52.html)

„Öljétek meg a pogányokat, ahol csak föllelitek őket!”  [Korán 9:5]

A keresztény oázisok elleni harcokkal elindították az iszlám hódítás folyamatát, mely gyakorlatilag máig nem szűnt meg, csupán módszerében változott. Az ott élő keresztények maradékát és sanyarú sorsát Földi-Kovács Andrea Credo c. műsorában (2019-12-18) is bemutatta.

Mohamed halála után az örökébe lépő kalifák néhány évtizeden belül meghódították Szíriát, Palesztinát, Egyiptomot és a Földközi-tenger keleti partvidékét, megdöntötték a Szasszanidák Perzsa Birodalmát, közben pedig szélsebesen törtek előre Afrika atlanti partja felé.

Három ősi keresztény patriarchátust is elsodor az iszlám áradata: Antiókhia, Jeruzsálem, Alexandria. (Ez utóbbi a mai Egyiptom második legnépesebb városa) A történészek manapság vitatják, de a legendák szerint ekkor pusztult el végleg az ie. 3. században létrehozott híres alexandriai könyvtár is, melyet I. Omár kalifa parancsára gyújtottak fel.

„Ha a könyvek azt tartalmazzák,
mint a Korán, feleslegesek,
ha nem, akkor veszélyesek.”
(I. Omár kalifa)

674-ben már Konstantinápolyt ostromolták – azonban Bizánc, a „keleti Róma” ekkor még sikeresen feltartóztatta az iszlám hódítókat. (Ekkor alkalmazták először a görögtüzet.) Ezzel Bizánc elzárta az iszlám útját Európa felé - de csak annak délkeleti irányából.

Ugyanebben az évtizedben Európa másik felén a Vizigót Királyság verte szét a rájuk támadó arab hadiflottát.

A mekkai Kurajs-törzs egyik tekintélyes klánja 661-ben megalapította az első kalifadinasztiát, amely az "Omajjádok" néven vonult be a történelembe. A szunnita iszlám hitű Omajjád dinasztia regnálása alatt érte el az Arab Birodalom a legnagyobb kiterjedését. A kalifa birodalma a délkelet-franciaországi Narbonne városától Indiáig tartott.

Az Omajjád kalifátus uralkodását az arabelvűség jellemezte, irányításában az arab származású muszlimokra támaszkodott.

A nem muszlim alattvalók lényegesen több adót fizettek, mint a muszlimok.
Azonban nemcsak a keresztények vagy a zsidók voltak alsóbbrendű helyzetben.

Azok a muzulmánok, akik nem a szunnita iszlámhoz tartoztak, szintén alsóbbrendűként lettek kezelve. S mi több: a szunnita iszlámra újonnan áttérteket is „másodrendű muszlim”-ként kezelték.

Megjegyzés:
A birodalomban folyamatosan számos vallási és társadalmi csoport lázongott, az eredetileg politikai, később mindinkább vallási jellegű mozgalmak, a háridzsita és síita irányzatok könnyűszerrel találtak támogatásra az elégedetlenek körében. Ezek leverése kezdetben nem akadályozta az Omajjádokat a hódításokban, de idővel ez vezetett a bukásukhoz.

Kr. u. 750-ben az Arab Birodalomban az Abú al-Abbász (abbászida forradalom) elsöpörte az Omajjádok kalifátusát, de utódaik az Ibériai-félszigeten 1031-ig tovább uralkodtak, előbb emír, majd a 929-től kalifa titulussal. A córdobai omajjád állam volt az első, az iszlám világ egészét uraló kalifátusról tartósan elszakadó fejedelemség, Córdobai Kalifátus (előzőleg: Córdobai Emírség) néven.

Délnyugat-Európa és az Arab Birodalom^*
* Az Arab Birodalom megnevezés az „arabok birodalmaként” értendő, mivel egyetlen uralkodó birodalma helyett kalifátusok és emirátusok alkották.

Az V. században az Ibériai-félszigeten létrejött a vizigót állam. A VIII. század elején egy véres polgárháború után Roderic lett a vizigót király. Egy Vitiza nevű fejedelem fiai azonban a trón megszerzéséhez az arabokat hívták segítségül.
Ez kapóra jött az Omajjád kalifátus Afrikában terjeszkedő kormányzójának, Múszá ibn Nuszajr-nak.

Kr. u. 711-ben egyik hadvezére, a berber Tárik ibn Ziyad átkelt a Gibraltári-szoroson, és Cadiznál megütközött Roderic király seregeivel, akit csata közben megöltek.

A hadvezér ezt követően 713-ban elfoglalta Toledót, és lefoglalta a kincstárat.
(Gibraltár azon részét, ahol az iszlám csapatok partra szálltak, azóta Dzsebel al-Tariknak, azaz Tárik sziklájának hívják.)

Toledó akkoriban a Vizigót Királyság (más néven: Nyugati Gót Királyság) fővárosa volt.

Az Ibériai-félsziget a római birodalom idején a Hispania nevet viselte. A rómaiak pedig a birodalom minden tájáról telepítettek ide embereket, elég nagy számban.
Az arab hódítás gyors sikerében ez nagyban közrejátszott, ugyanis ezek magukat hispanorómainak nevező utódaik és a szintén itt élő zsidók aktívan segítették a hódítókat és mindenfelé szövetséget kötöttek velük.

(A korabeli feljegyzések szerint a zsidó lakosság megnyitotta a városkapukat, és barátként/felszabadítóként üdvözölte a muszlim hódítókat.)

Megjegyzés:
A győzelem örömére a muzulmán sereg 150.000 embert azonnal rabszolgává tett, ebből 60 ezret vittek a kalifának Damaszkuszba, a zsákmány egyötödével.

Extraként a gót nemesek lányaiból 30.000 szüzet hurcoltak el.

Érdekes, hogy míg erről pl. Hamed Abdel-Samad, Németországban élő egyiptomi tudós „Az iszlám dobozába zárva” c. könyvében részletesen ír, napjaink Európájának bal-liberális történészei meg sem említik...

Az utolsó gót király, II. Agila 719-ben döntő vereséget szenvedett, ezzel az arab-berber hadak 711–719 között meghódították a teljes Vizigót Királyságot.

721 kora tavaszán Al-Szamh ibn Malik al-Khawlani sereget gyűjtött a meghódított területeken, és a ma délkelet-franciaországi Narbonne város felől, a Garonne folyó mentén megindult I. Odo, aquitániai herceg ellen.
721 június 9-én vívták A "Mór-akvitán háború" néven ismert Toulouse-i csatát. Toulouse a mai Franciaország része, Párizstól 590 km-re fekszik.
A Toulouse-i csata a muszlimok teljes vereségével végződött. Odo herceget ettől fogva nevezték Nagy Odónak. A győzelemért II. Gergely pápa „a kereszténység bajnoka” címmel jutalmazta, és elismerte Akvitánia (és Baszkföld) függetlenségét.

Nem sokkal a csata után Al-Szamh ibn Malik al-Khawlani meghalt.

Az arabok által uralt Ibériai-félsziget ekkor már az Al-Andalusz nevet viseli,
melynek következő kormányzója (721–725) Anbásza ibn Szuhajm Al-Kalbi lett, aki elődjénél lényegesen szigorúbbnak bizonyult.

A korábbi ígéreteket és egyezségeket felrúgva nagyobb adókat vetett ki Ibériára és Septimaniára.

A zsidók és a keresztények választhattak, hogy felveszik az iszlám vallást, vagy különadó fizetése fejében helyükön maradhatnak. (Az iszlámnak behódolt dimmiként való életről itt: https://vitathatatlan.blogspot.com/p/iszlam51.html már írtunk.)

A muszlim sereg maradékainak többsége Narbonne-ba vonult vissza, ami a septimaniai emirátus székhelye volt.


722 nyarán az iszlám hódítókkal szemben Asztúriában (a mai Spanyolország északi része) egy keresztény sereg aratott diadalt a covadongai csatában, a gót származású Pelayo vezetésével, aki az általa uralt területen létrehozta az Asztúriai Királyságot.


Az iszlám területfoglalási szándék azonban itt még nem állt meg.
A hódítók között a berberek valószínűleg eleve többen voltak, mint az arabok, és az arány fokozatosan mindinkább a berberek javára tolódott el, ahogy az arab emírek, majd kalifák újabb és újabb berber seregeket hoztak be Észak-Afrikából. Az általános tendencia az volt, hogy az arabok elkeveredtek a korábbi lakossággal, és uralkodó nemességgé váltak.

(Az arabok által birtokolt európai terület 732 végén)

Ibériai-félszigeten berendezkedő muszlimok évről évre portyázó seregeket indítottak a Pireneusokon túlra, melyek hamarosan – Aquitania mellett – a mai dél-franciaországi Provence-t és Burgundiát is rendszeresen végigrabolták.

Ekkorra már a muzulmán sereg bevette Bordeaux várát is,
végigdúlták egész Dél-Galliát,
rendszeres portyázásaik során sorra gyújtották fel a templomokat,
kényükre-kedvükre fosztották ki a falvakat és városokat,
erőszakolták meg a nőket és mészárolták le mindazokat,
akik megpróbáltak ellenállni...

A frankok hamar megunták a szomszédságukba költözött "béke vallásának" híveit. Seregük a kalandos életű majordomus, Károly vezetésével a mórok ellen vonult.

(Piros: arab területek)

A források szerint a kalifátus célpontja az aquitániai hercegség – és Bordeaux városának – felprédálása után a tours-i Szent Márton kolostor, az akkori Nyugat-Európa egyik legjelentősebb spirituális központja volt.
Martell Károly – a frank Neustria védelme mellett – „hivatalosan” a szent hely védelmében kelt hadra, de valószínűleg az sem volt számára mellékes, hogy ősi ellensége, Odo herceg a katonai segítségért cserébe hűbéresének ajánlotta magát. A Loire folyón átkelő frankok október 4-én, Poitiers-től északra találkoztak a merészen előrenyomuló arab seregekkel, és Károly úgy döntött, megütközik az emírrel.


732. október 10: A poitiers-i csata (nevezik néha tours-i csatának is. Egész pontosan Montgame falu közelében lévő Moussais la Bataille nevű tanya helyén zajlott le. Montgame falutól északnyugatra egy emlékhelyet létesítettek, amely a csatamezőre néz.)

A muzulmán hadakat az andalúziai emír, Abd al-Rahman ibn Abd Allah al-Gafiqi vezette.

Komoly taktikai harc kezdődött, mely során az emír és a majordomus erői hat teljes napon keresztül álltak szemben egymással. Az arab vezér azonban október 10-én támadni kényszerült, hiszen seregének élelme már megfogyatkozott, ráadásul az őszi időjárás ismeretlen és kellemetlen volt harcosai számára. A frankok részéről pozitívum volt, hogy ők választották ki a terepet, vagyis bevettek egy dombtetőt.

(A poitiers-i csata)

A támadást a mór lándzsás lovasság kezdte, mely a falanxba szervezett, a főerőt képviselő frank gyalogos csapatokat támadta meg. Az arab források szerint a heves lovassági támadást a gyalogság igen nagy fegyelmezettséggel fogadta, s zárt alakzatát a támadás csak részben tudta megbontani. Ez meglepte a mórokat, akik a megújuló támadásokban egyre nagyobb veszteségeket szenvedtek. A csata egész nap hevesen folyt.

Ezen a ponton a csata egy nagyon érdekes, mondhatni igencsak jellemző és tanulságos fordulatot vett.

Máig kérdés, hogy pontosan mi történt az arab táborban, talán egy kisebb frank különítmény felderítésre ment, és megtalálva az őrizetlenül hagyott ellenséges tábort, megpróbálta kifosztani. De az is lehet, hogy ez nem is történt meg.

Az viszont tény, hogy ez az álhír eldöntötte a csata kimenetelét. Az "infó" az arab sereghez már úgy jutott el, hogy Aquitánia hercege I. Odo baszk–akvitán csapatai betörtek táborukba, felgyújtották szekereiket és éppen a "nehéz munkával megkeresett" zsákmányt viszik el.

A hír futótűzként terjedt el a csatamezőn, majd egyértelművé vált, hogy Allah katonái nem azért jöttek idáig, hogy üres kézzel távozzanak. Először egyesével-kettesével, majd kisebb, végül egyre nagyobb csapatokban fordultak meg a harcmezőn és rohantak vissza a táborba, hogy megakadályozzák a zsákmányolt javak visszavételét.

Az andalúziai emír kétségbeesetten próbálta megakadályozni katonái elszökdösését, de mivel közben csata volt, egy összecsapásban elesett.

A frank sereg ügyesen kihasználta az ellenséges sereg megcsappanását, a harcmezőn maradt mór csapatokat bekerítették és megsemmisítették. (Videó itt és itt)

A csata végére a kalifa 25.000 katonájából 12.000 veszett oda, míg a Frankok a 20.000 katonájukból alig 1.500-at vesztettek. A mórok súlyos veszteségeik és vezérük eleste miatt úgy megrémültek, hogy még aznap éjjel, felszerelésüket hátrahagyva elmenekültek.

A diadal híre a Lombard királyságtól (mai olaszország) az Avar Kaganátusig (mai Magyarország) egész Európában elterjedt, hatására kapta "A Pöröly" nevet "Martel" Károly. ("martellus" latinul kalapács/pöröly.)

Ezzel a két hitrendszer, a két világnézet szembenállása fordulathoz ért.

A poitiers-i csata megállította az arabok további hódításait Európa belseje felé,
akik aztán visszahúzódtak az Ibériai-félsziget délebbi részeibe.

Martell Károly életét később is jellemezte az arabok elleni harc. A 720-as években a mórok egy sor erősséget építettek ki a Pireneusoktól északra, ezeket Károly 736–737 között felszámolta. Közben egy, a Földközi-tenger felől indított arab támadást is megakadályozott.

Károly nem félt elkobozni egyházi birtokokat sem, ha továbbadományozásukkal növelhette lovagseregét. Ezzel kivívta a katolikus egyház haragját, de Szent Bonifác személyében hathatós védnökre talált, aki meg tudta értetni a pápasággal, hogy az egyházi javakat a kereszténység védelmére fogják felhasználni.

Később Narbonne kivételével sikeresen felszámolta Galliában az összes jelentős arab helyőrséget. Halála után az iszlám hódítók elleni harcot fia, Kis Pippin folytatta.

(Az iszlám által uralt területek 750-ben)

Megjegyzés:
A VIII. század iszlám inváziója nemcsak nyugatra irányult. A Tang-kori Kína is megszenvedte az arab hódításokat. Közép-Ázsiában Gao Xianzhi tábornok eleinte győzelmeket aratott a keletre törő arabok felett, de a Talasz-folyó mellett 751-ben (talaszi csata) az arabok, tibetiek és karlukok egyesített haderejétől már vereséget szenvedett.

(Abbászida Kalifátus 755-ben)

Ezzel Közép-Ázsia is megnyílt a hódító iszlám előtt, mely az Abbászida Kalifátus hatalma alá került, és kultúrájában muszlimmá vált... (Lásd: Kazahsztán, Üzbegisztán, Kirgizisztán, Tádzsikisztán, Türkmenisztán, Afganisztán)

De térjünk vissza Nyugat-Európára. Martell Károly unokája, Nagy Károly megkapta az egyház védelmezője címet, és szent háborút indított az Ibériai-félszigetet még mindig uraló arabok (ahogy akkor hívták: hispániai szaracénok) ellen. Ilyen volt a legendássá vált roncevaux-i csata is, mellyel 778-ban megfékezte Európában az iszlám újbóli előretörését.

Noha Nagy Károly inkább a keleti hódításairól ismert, mely során egészen a Kárpát-medencéig növelte birodalmát, sikeres hadjáratokat indított a nyugat-európai kalifátusok ellen is. A mórok elleni harcok a fél uralkodását végigkísérték.
Uralkodásának kezdetén a szaracénok uralták a Mediterráneumot (A Földközi-tenger térsége).
785-ben seregei megszállták Geronát és kiterjesztették a frank hatalmat Katalóniára is.
795-re már Gerona, Ausona és Urgel is a kezükre került.
809-ben a frankok bevették Tarragonát és 811-ben Tortosát.
812-ben az Ebro folyó egész torkolatvidékét megszerezték, majd Valenciát is.

Ekkor már 101 éve dúlt Európában az iszlám-keresztény háború,

ÉS MÉG CSAK 812-BEN JÁRUNK,

283 ÉVVEL AZELŐTT, HOGY 1095-BEN

ELINDULT AZ ELSŐ KERESZTES HADJÁRAT.

Ennyit a bal-liberális mantráról, mely szerint a keresztény-iszlám konfliktust a keresztes hadjáratok okozták. (Mellesleg Jeruzsálem sem meghódítva, hanem visszavéve lett a kereszténység számára, hiszen az is keresztény terület volt az iszlám megjelenése előtt..)

És ezzel még nincs vége a XXI. század liberálisai szerint soha meg nem történt kereszténység-iszlám közötti konfliktusoknak. SŐT: gyakorlatilag csak itt kezdődik...


A VIII. században az Ibériai-félsziget túlnyomó része évszázadokra muszlim fennhatóság alá került.
Al-Andalusz muszlim népét móroknak hívjuk, a kereszténységet felvett utódaikat pedig moriszkóknak.

Az Asztúriai Királyság által kezdett harc később rekonkviszta (reconquista = visszahódítás) néven vonult be a történelembe.

(1238. szeptember 28.,
az El puig de Santa Maria-i csatában
I. Jakab aragóniai király csapatai legyőzik
a muszlim almohádokat
és elfoglalják Valencia városát)

A visszahódított területeken új királyságok jöttek létre, pl. Portugália, Kasztília és Aragónia.


A visszahódítás azonban nem egycsapásra történt. Ez egy hosszú, több évszázados harcokkal teli időszak volt, amely során az Ibériai-félsziget felszabadult a VIII. század óta fennálló muszlim megszállás alól.

Megjegyzés:
A rekonkviszta több évszázados elhúzódásának egyik oka, hogy mindkét fél sokszor igen megosztott volt. Nemcsak egymással, hanem sokszor hittársaikkal is meg kellett küzdeniük mind a keresztényeknek, mind a muszlimoknak. Belviszályok, polgárháborúk nehezítették a dolgukat. Az erőviszonyok sokáig kiegyenlítettek voltak. (Valenciát például pár évvel a visszahódítás után visszavették a muszlimok.)

A szent háborúk közé sorolt rekonkviszta hadjáratok csak azért nem tartoznak a keresztes háborúk közé, mert a "keresztes hadjárat" fogalmát jóval később, a clermont-i zsinat alatt találták ki, 1095-ben.

Éppen ezért a rekonkviszta folyamatot nyugodtan nevezhetnénk a

NULLADIK KERESZTES HADJÁRATnak,

korunk történelemhamisító iszlámbarát bal-liberális politikáját nézve akár

ELTITKOLT KERESZTES HADJÁRATNAK is tekinthetjük,

mely az ELFELEJTETT ISZLÁM INVÁZIÓT követte.

Nagy Károly után az erős kezű II. Alfonz asztúriai király öt hadjáratban is legyőzte a mórokat, később III. (Nagy) Alfonz sorozatos hódításaival megduplázta az asztúriai királyság területét.

Az ezredforduló után III. (Nagy) Sancho (1000–1035) egyesítette Navarrát.

A barcelonai grófok uralmuk alá hajtották Katalóniát, amivel megszületett az első közös keresztény front, és célja a mórok visszaszorítása lett. Asztúria és Navarra vidékén, le egészen a Duero és Ebro folyókig tehát összefüggő területen a keresztény világ megmaradt, és ez volt a keresztény ellenállás fő „bázisa”.

VI. Alfonz (1065–1109), León és Asztúria királya 1085. május 12-én foglalta vissza a még 713-ban iszlám kézre került Toledót.

A visszahódítási cél reálissá válásában az is segített, hogy az idő közben meggyengült központi hatalom miatt a Córdobai Kalifátus több apró és önálló mór államra bomlott. A legnagyobb ösztönzést az időközben meghirdetett keresztes hadjáratok jelentették (II. Orbán pápa, Clermont-i zsinat, 1095).

Az új eszme új lendületet adott a spanyol földön harcoló ellenállóknak. Keleti mintára spanyol, majd önállóságuk megszerzését követően portugál lovagrendek alakultak. A most már közösen szervezett ellenállást, a reconquistát (azaz az ország visszahódítását) a pápák is teljes mértékben támogatták. Sőt, többen közülük egyenesen megtiltották, hogy a spanyolok elszegődjenek a keletre induló keresztes hadakba, hiszen így saját hazájukat hoznák nehéz helyzetbe nyugaton. Megindultak tehát az első igazán szervezett hadjáratok.

Toledó visszavétele után a szentföldi helyzet „fordítottját” láthatjuk: itt a muzulmán erők kényszerültek utóvédharcokra, és a keresztesek haladtak lépésről lépésre előre. Ez az előrenyomulás azonban korántsem volt folytonos...

Granada, a végső győzelem

1388-ban már az andalúziai (Dél-Spanyolország) Granada volt a muszlimok utolsó bástyája volt Európában. Az Asztúriai Királyság egyik utódállama, a kasztíliai királyság többször is indított seregeket a terület felszabadítására, de a folyamatosan kirobbanó új és új polgárháborúk miatt hadjáratok újra és újra leálltak.

A folytatásra egészen 1479-ig kellett várni, amikor is II. Aragóniai Ferdinánd és Kasztíliai Izabella házasságot kötött, így a mai Spanyolország egész területének urai lettek.

(Francisco Pradilla Ortiz: Granada visszavétele)

A keresztes szellemtől átitatott két uralkodó minden „idegen testet” el akart távolítani az országból. Az eredmény nem maradt el:

1492. január 21. XII. Muhammad Abu 'abd-Allah Boabdil, Granada utolsó mór emírje
hosszas küzdelem után átadja a várost
Kasztíliai Izabella és II. Ferdinánd aragóniai király seregének.

Megjegyzés:
Az utolsó granadai emír 1492-ben megsiratta városa elestét. A legenda szerint anyja ekkor így szólt hozzá: „Asszonyként siratod a várost, amelyet férfiként nem tudtál megvédeni.”
Azt a helyet, ahonnan Boabdil utoljára tekintett vissza Granadára, még ma is „A mór utolsó sóhajának” („El último suspiro del Moro”) nevezik.

A mór uralom felszámolásáért VI. Sándor pápa 1494-ben a királyi párnak (Ferdinándnak és Izabellának) a „Katolikus Királyok” kitüntető címet adományozta.

Granada visszahódításával a nyugat-európai muszlimok utolsó védőbástyája is elesett.

Ezzel ért véget a rekonkviszta.

Ugyanebben az évben (talán Isten jutalmaként) a királyi pár dicsőségére október 12.én Kolumbusz felfedezte Amerikát, ezzel Spanyolország történelmében új korszak vette kezdetét.

Spanyolország az Ibériai-félszigetért az iszlámmal folytatott, VIII. században kezdett harcát azért tudta 1492-ben befejezni, mert addigra sok minden változott az iszlám terjeszkedési szándékaiban. (De erről majd legközelebb.)


Konklúzió:

„Egyetlen tudományra van szüksége az embernek,
és ennek a tudománynak az iszlám hitre kell vonatkoznia.”
(Abú Hámid Muhammad bin Muhammad al-Gazálí, muszlim filozófus)


- A VIII. században a Vizigót Királyság trónjára vágyó Vitiza fiai muzulmán seregeket hívtak segítségül. Ám azok saját maguknak hódították meg a területet.
Napjaink Európájában a bal-liberális pártok a bevándorló muzulmánoktól várják a hatalmukat biztosító szavazatokat. De azok szemlátomást beilleszkedés helyett saját céljaikat teljesítik.


- A VIII. században az Ibériai-félszigeten élő zsidók kinyitották a várkapukat az ostromló muszlim seregeknek, hogy azok könnyedén elfoglalhassák azt.
Napjainkban egy (mondjuk ki) zsidó érdekcsoporthoz tartozó, Nyílt Társadalom nevű alapítvány emberei azon dolgoznak, hogy minél több muszlim jöjjön Európába.


- A VIII. században a Vizigót Királyságban élő, nemzetidegen "hispanorómaiak" önként és boldogan álltak az ellenség oldalára.
Napjaink Európájában a nemzetidegenekből álló teljes bal-liberális tábor "emberi jogok", "multikulturalizmus" és egyéb megnevezésekkel támogatják Európa iszlamizációját.


- A VIII. században Al-Szamh ibn Malik al-Khawlani sereget gyűjtött a meghódított területeken, amivel Aquitánia ellen indult. A muzulmánok a későbbiek során is gyakran verbuváltak a helyiekből saját sereget.
Napjainkban a Muzulmán Testvériség pénzelte "jogvédők" küzdenek az "iszlamofóbia" ellen, melynek valódi célpontjai az iszlámnak (még?!) be nem hódolt keresztény emberek.


- A VIII. században a Omajjád kalifátus Európa elfoglalását tűzte ki célul.
Napjainkban a Muzulmán Testvériség is Európa elfoglalását tűzte ki célul - csupán más módszerekkel. Véres és kétséges kimenetelű háború helyett pénzzel és az európaiak ellen fordított demokratikusnak álcázott politikai fegyverekkel. (Erről itt írtunk)


Sokáig lehetne sorolni a hasonlóságokat. De felesleges.

Aki nem okul a múlt hibáiból, újra és újra elkövetheti ugyanazt.

A "béke vallásának" eddig a legóvatosabb becslések szerint is 270 millió halálos áldozata van.
Napjaink Európája úgy tűnik, semmit nem tanult. Pedig a történelem számtalanszor bebizonyította, hogy az iszlámmal társított multikulturális társadalom meghökkentő gyorsasággal válik iszlám monokulturális kalifátussá.

„Sorsunk az lesz, amit majd megérdemlünk.”
(Albert Einstein)

Árulók mindig voltak, most is vannak és eztán is lesznek. Az árulásra mindig van indok - kényszer, gyávaság, tudatlanság, pénzéhség, becsvágy, hatalomvágy stb. - de attól még az áruló áruló, a kollaboráns pedig kollaboráns marad.
A VIII. században Délnyugat-Európa nekik köszönhetően került meghökkentő gyorsasággal az "Arab Birodalom" kezébe.

Napjaink Nyugat-Európájában ugyanilyen sebességgel ugyanilyen végeredmény közeledik. Rajtunk múlik, hogy követjük-e őket ebben, vagy kemény kézzel lesújtunk az ellenséges kollaboránsokra, hogy a múlt ne ismétlődjön meg.

(by L.W.L.)
2020.01.27.