Vitathatatlan tények: A jogállamiság nagymesterei

2026. október 3., szombat

A jogállamiság nagymesterei

Avagy: a kártérítési perek mintaállama

Az a mondás, mely szerint az USA a hülyék országa, sokak szerint csak sztereotípia. Az viszont tény, hogy ott komoly összegeket lehet kártérítési perrel szerezni, ha valaki elég pofátlanul el tudja játszani az idiótát.

Szinte mindenki által ismert történet az öregasszony, és a fürdetés után a mikrosütőben (halálra) szárított macskájának esete. Ez azonban csak legenda, soha nem történt meg.
Szintén ismert, ám valós per a 79 éves Stella Liebeck esete, aki egy McDonald’s-ban magára öntötte a kávét, és ezért milliós kártérítést kapott.

Ám e történet még nem abszurd, mert a kávé valóban sokkal forróbb volt az előírtnál, és Ms. Liebeck combján súlyos égési sérülések keletkeztek, melyek azonnali, majd még két évig tartó orvosi utókezelést igényeltek. Ennek 20 ezer dolláros költségeit az étterem nem akarta kifizetni, ezért fordult bírósághoz. Ez volt az előzménye annak, hogy 1994-ben, az új-mexikói bíróságon lefolytatott tárgyalásokat követően 2,9 millió dollárnyi kártérítésre tett szert.

Sokan e két ismert, ám a köztudatba tévesen került esetből azt szűrik le, hogy az ilyen történetek mind városi legenda, és csak a „post-truth” kategória jobboldali képzeletvilága.
De ez nem így van. A jogállami demokrácia példaországában a jog már rég nem az igazság, hanem különféle érdekek érvényesítésére szolgál. És ebben minél pimaszabb valaki, annál nagyobb esélye van egy joghézag kihasználásával nagy összegű „ingyenpénzhez” jutni.

Erre külön üzletág is épült, „sztárügyvédek” százai szakosodtak arra, hogy lehet a létező legpofátlanabb módon, teljes képtelenségekre hivatkozva meggazdagodni. Vannak, akik szerint ez a rablás modern formája, mert itt is erővel és igazságtalanul veszik el egyesek mások pénzét. Mások szerint ez az igazi demokrácia, a valódi lehetőségek hazája, melyben egyetlen kreatív ötlettel gyorsan és könnyen lehet vagyonhoz jutni. Ez utóbbiak szerint az ilyesmi lehet, hogy morálisan nem szép, de jogszerű.

Nézzünk néhány a „bizarr” vagy „abszurd” bírósági perek között emlegetett jogi ügyet az Egyesült Államokból.

Sokan félnek a kutyáktól. Erre hivatkozott Arkansas államban Jerry Williams is, akit a szomszédja (amúgy megkötve tartott) beagle fajtájú kutyája valagba harapott.

Williams úrnak a követeltnél lényegesen kevesebb kártérítést ítélt a bíróság, meg kellett elégednie az orvosi költségek megtérítése mellett 14 500 dollárral. Az ítélet szerint az állat tettének köze lehetett ahhoz, hogy Mr. Williams előtte éveken át, a légpuskájával folyamatosan lövöldözte a kutyát.

Még jóval az önvezető autók előtt, Oklahoma államban vásárolt Merv Grazinski úr egy Winnebago típusú lakóbuszt. Az ebbe épített tempomat (sebességtartó automata) rendszer önműködően adagolta a gázt (pl. emelkedőn növelve, lejtőn csökkentve a teljesítményt), hogy a beállított sebességen tartsa az autót. Ezt Mr. Grazinski úgy értelmezte, hogy a járgány magától megy. Így a majdnem 10 méter hosszú jármű megvásárlása után, az autópályán hazafelé tartva beállította a sebességet 110 km/órára, majd felállt a kormány mellől, és hátra ment, hogy készítsen egy kávét.

Ám ekkor jött egy kanyar és a jármű szépen tartva a sebességet, belerongyolt az árokba, és totálkárra tört. Merv Grazinski úr azonban tisztában volt a jogaival, és beperelte a lakóbusz gyártóját. Indok: nem volt benne a használati utasításban, hogy útközben, vezetés helyett nem lehet hátra sétálni kávét főzni, enni-inni, pisilni, alukálni vagy akár tótágast állni.
A bíróság pedig arra kötelezte a Winnebagot, hogy adjanak neki egy másik ugyanolyan lakóbuszt, és mellé 1 750 000 dollár kártérítést. (A cég ezután hosszú oldalakkal bővítette a használati utasítást.)

Persze nemcsak az autógyárak követnek el hibát. Ott van a RedBull, amelyet kanadai és amerikai polgárok népes csoportja, együtt perelt be 2013-ban. Azt nehezményezték, hogy hiába ittak meg belőle több dobozzal is, a reklámban látottal ellentétben nem nőttek szárnyaik. Bár a cég megtagadta a megtévesztés vádját, peren kívüli megállapodást kötöttek, és 13 millió dollárnyi kártérítési összeget fizettek ki az érintetteknek.

Ezt látva egy másik, kanadai csoport 2019-ben is beperelte a gyártót ugyanezért, de ők megelégedtek 850 ezer dollárnyi kompenzációval.

Ha már szárnyak: Philip Shafer, ohioi ügyvéd azért perelte be a Delta Airlines légitársaságot, mert amikor New Orleansból Cincinattiba repült, mellette egy különösen testes férfi ült. Állítása szerint a repülés teljes ideje alatta térdtől vállig összeért a testük, és emiatt ő végig zavarban volt, kényelmetlenül érezve magát szenvedett az út során, testi-lelki kínokat kiállva. Ezért a bíróság végül 9 500 dollár kártérítést ítélt meg neki.

Nem volt ilyen szerencsés 1991-ben Richard Overton, aki a Bud Light sör gyártóját perelte be téves és félrevezető reklámozás miatt. A michigani férfi azzal a panasszal fordult a bírósághoz, hogy bár ő rengeteg Budweiser és Bud Light sört ivott, a reklámokban látottakkal ellentétben soha nem vették körül érte rajongó gyönyörű nők, és nem találta magát hirtelen a hirdetésekben ígért trópusi tengerparton sem.
A bíróság elutasította a kérését. Talán nem sírt elég meggyőzően a tárgyaláson az őt ért borzalmas trauma miatt.

2014-ben Kalifornia államban indított kártérítési pert Webster Lucas a McDonalds ellen. Ő 1,5 millió dolláros kártérítést követelt az étteremlánctól, mert neki hatalmas és helyrehozhatatlan érzelmi kárt okozott az, hogy csak egy darab szalvétát kapott a menüjéhez. Ő sem zokogott elég meggyőzően, mert a bírósági iratok szerint az ügyet elutasították.

Sokkal hitelesebben sírt Dorothy VerValen, aki Washington államban sikerrel perelte be Sultan városát. Az 51 éves nő a nagypapájának sírját ment meglátogatni, amikor észlelte, hogy a sírkövet benőtte a moha. Megoldásként úgy döntött, hogy a röpke 170 kilójával(!) rááll a sírra, hogy ott fél lábon ugrálva lerugdossa a mohát. Ám a sír beszakadt alatta, így (szerinte) ő a temetőgondnokság hibájából, fél lábbal a sírba jutott. (Szó szerint.)

A kártérítés összegét nem hozták nyilvánosságra.

Hasonló képességekkel rendelkezett Philadelphia államban Amber Carson. A hölgy egy étteremben hisztériázva az italát a barátja képébe löttyintette, majd sértődötten elviharzani szándékozva felugrott. Ám közben elcsúszott az általa kiöntött italon, hanyatt esett és eltörte a farokcsontját. Mivel ő is tisztában volt a jogaival, beperelte az éttermet az őt ért sérülés miatt. A bíróság 113 500 dollár kártérítést ítélt neki, mert miféle dolog az, hogy a vendégek testi épségét veszélyeztetve, a földre ömlött italt nem törölték fel azonnal.

Az ilyen csúnya esések miatti kártérítési perek a bezzegamerikai jogállamban mindennaposak. Texas államban Kathleen Robertson 80 000 dollárt kapott, mert egy bútorboltban átesett egy szaladgáló kisgyereken és eltörte a bokáját. Aki mellesleg az ő saját gyereke volt.

Delaware államban Kara Walton ennél kevesebbel is beérte. Ő annak a szórakozóhelynek a tulajdonosát perelte be, melynek az ablakából leesve kitörte két első fogát.

Mivel a tökéletes mosoly fontos, az ítélethozatalban senkit nem zavart az a tény, hogy Ms. Walton azért zuhant le, mert a WC ablakon keresztül próbált meg lelépni, hogy ne kelljen kifizetnie a 3,50 dolláros számlát. Neki 12 000 dollárt és a fogászati kiadásainak teljes fedezését ítélte meg a bíróság.

Az egészség megőrzése Pennsylvania államban is fontos. Kathleen Ann McCormick a helyi kórház 8 orvosát és a szövetségi kormányt perelte be. A hölgy szerint nem tettek meg mindent az orvosai, hogy meggyőzzék: az egészéges életmód fontos, mert így elkerülhető sok betegség. Tehát az ő hibájuk, hogy szívinfarktust kapott. Röpke 1 millió dollár kártérítést követelt, elvégre az egészség minden pénzt megér.

Egy kaliforniai kórház egyik orvosa egy idős nő kezelésekor úgy döntött, hogy a beteget azonnal a sebészetre kell szállítani, mert komplikációk adódtak. Az édesanyjukért aggódó 3 gyermek, Janice Bird, Dayle Bird és Kim Bird azonnal beperelte az orvost, mert szerintük ezáltal hatalmas stressz és megrázkódtatás érte őket, és erről a doki tehet.

Persze a szeretetet Amerika nagyonjogállami bíróságai a párkapcsolatokban is fontosnak tartják.

Ott volt például Iowa államban Joseph Bisignano tőzsdeügynök és Mary Toon eljegyzése, miután Joseph különféle ajándékokkal 330 000 dollárt és két évet szánt arra, hogy meggyőzze Mary-t, legyen a negyedik felesége. A hölgy később mégis felbontotta a jegyességüket. Válaszképp az exvőlegény szerződésszegés, jogalap nélküli gazdagodás, és csalás vádjával beperelte őt.
175 000 dollár értékű kártérítést kapott.

Az amerikai bíróságok híre hamar elterjedt a világban. Ezért a világ több pontjáról is próbálnak oda menni ítéletért, mintha az valamiféle nemzetközi szolgáltatás lenne.
Így gondolta ezt 2010-ben, egy 14 holokauszttúlélő leszármazottjaiból álló csoport, akik a magyar államtól akartak kártérítést követelni a Hungary v. Simon, 18-1447 perben. De nem ám Budapesten, hanem egy washingtoni bíróságon. Két ilyen ügy is indult, mindkétszer csalódniuk kellet, mert a nemzeti szuverenitás elvére hivatkozva a bíróság kimondta a saját illetéktelenségét. A pert indítókat meglepte, hogy nem lehet Washingtonban kártérítési pert indítani azért, mert 1935-ben egy zsidó műkincskereskedő Németországban(!) áron alul adott el a náciknak értékes tárgyakat.

Ennél sokkal többen élnek egy török városban, melynek neve: Batman. 2008-ban, Christopher Nolan „A sötét lovag” (The Dark Knight) című filmjének globális sikere után a város akkori polgármestere, Hüseyin Kalkan beperelte a rendezőt és a Warner Bros stúdiót.

Indok: „csak egy Batman létezik a világon”, az ő városuk. Ezenkívül a polgármester szerint a film sikerével járó pszichológiai nyomás miatt megugrott náluk a megoldatlan gyilkosságok és a női öngyilkosságok száma. S mi több, a kb. 330 ezer fős városukból származó, ám külföldön élő törökök nem tudják a szülővárosuk nevét regisztrálni a saját vállalkozásaikhoz, a „Batman” névből adódó viták miatt.
Nekik se volt szerencséjük, a jogi szakértők azonnal rámutattak arra, hogy a DC Comics szuperhőse 1939-ben jelent meg először, míg a török várost csak 1957-ben nevezték át Batmanre, így a karakter sokkal korábbi, mint a város mai neve. Ennek okán tulajdonképpen a hollywoodi filmstúdió perelhetné a török települést az ikonikussá lett név használatáért. De talán nincs minden veszve, ha a török polgármester átnevezteti a városukat Pókemberre, lehet, hogy a Marvel stúdió nem lesz ilyen elutasító.

Ám az USA-ban akár Batman, akár más juttat börtönbe valakit, attól még az elítéltnek is vannak jogai. Különösen a szabad vallásgyakorlás terén. Így gondolta ezt Utah államban Robert Paul Rice, egy 15 évre ítélt rab is. Ő azért fordult bírósághoz, mert a börtön (elnyomó, jogtipró) parancsnoksága nem hagyja, hogy a vallását gyakorolja.
Mr. Rice ugyanis a börtönben áttért a „druida vámpír” hitre. Innentől vallásának rendszeres szertartásain szexuális kapcsolatba kell lépnie egy vámpírlánnyal, és vért kell innia a rituálén. A börtönben azonban nem kapott engedélyt ezekre. A bíróság semmilyen megértést nem tanúsított a panaszai iránt, és elutasította a követeléseit.
Bár nevetünk, de ugyanebben az országban, ha valaki férfiként nőnek azonosítja magát, akkor átszállítják egy női börtönbe. Ha pedig mohamedán, akkor csak az iszlám előírásai szerint ételt kap.
Ráadásul Amerikában olyan hivatalosan is bejegyzett vallási szervezetek is léteznek, mint a „Sátán Egyháza”, vagy a „Vámpír Temploma”. Ez utóbbinak még „vámpír bibliája” is van.

Így nézve Mr. Rice követelése már nem is olyan eszelős. (Elvégre ha tényleg egyenlőség van, melyben a társadalom lánca pont oly erős, amilyen annak leggyengébb láncszeme, akkor mi van a „druida vámpír” jogaival? Ennek ellenére a tolerancia élharcosai közül senki sem tüntetett Mr. Rice elnyomása ellen. Olybá tűnik, az egyenlőség és a „társadalmi igazságosság” csak bizonyos érdek-lobbik által divatossá tett csoportokra vonatkozik.)

Virginia államban töltötte 23 évnyi börtönbüntetését Robert Lee Brock, aki egy idő után rájött, hogy saját magának köszönheti, hogy ilyen nehéz helyzetbe került. Nem habozott, azonnal kártérítési pert indított - saját maga ellen. Nem keveset követelt magától: 5 millió dollárt. A megyei bíróságnak beküldött, kézzel írott keresetében hosszan kifejtette, hogy bűntetteit alkoholos befolyásoltság okán tette, és ezzel súlyosan megsértette a saját emberi jogait és a vallási meggyőződését is. Ezért kérte önmaga ellen ezt a magas összegű kártérítést. Továbbá azt is kérelmezte a bíróságtól, hogy legyen szíves elintézni, hogy az összeget (neki) az állam fizesse ki (helyette). Hiszen ő maga megközelítőleg sem rendelkezik az említett pénzmennyiséggel és jelenleg (és még sokáig) korlátozzák a szabadságát, így viszont nem tud szert tenni (ekkora) jövedelemre.
A bíróság értékelte Mr. Brock kreativitását, de elutasította a kérelmet, és nem fizették ki helyette az önmaga elleni kártérítést.

Mi itt Magyarországon csodálkozunk, hogy bizonyos bűncselekményeknél bezzegnyugaton az áldozatot hibáztatják, az elkövető helyett. Így amikor az utcán Ali megerőszakolja Helgát, Helga a hibás, mert kirívóan öltözködött. S mi több, a megélhetési bűnözés sem bűnözés. A bűntettek relativizálása, mely egyaránt jellemző a liberális ideológiákban leledzőkre és annak álmisztikus ágára, az ezotériára is, szintén amerikai divat.

Los Angelesben Carl Truman egy nap, ahogy máskor is, a megszokott munkáját végezte: egy autóról lopta le a dísztárcsákat. Ám közben beült a kocsiba a tulajdonosa, és elindult. Mr. Truman súlyos kézsérülést szenvedett, mert az autó (Honda Accord) áthajtott a kezén. Ez egyrészt drága kórházi kezelést igényel, másrészt a lábadozása alatt nem tud lopni, s így pénzt keresni. Ezért beperelte az autó tulajdonosát (aki történetesen a szomszédja volt), és végül 74 ezer dollárt és az orvosi kiadásainak megtérítését kapta.

Pennsylvania államban a betörésekből élő Terrence Dickson egyszer oly szörnyű helyzetbe került, hogy onnantól pszichológusi kezelésre szorult, és már lopni is csak félve járt. Történt ugyanis, hogy a megszokott módon bemászott egy lakásba, melynek tulajdonosa nem volt otthon. Miután szobáról szobára járva, alaposan átkutatott mindent az értékekért, az egyik ajtón a garázsba jutott. Az azonban rázáródott, és sehogyan se tudott kijutni. Mivel a tulajdonosok 8 napos vakációjukat töltötték, Mr. Dickson erre az időre a garázs rabja maradt. Közben azt ette és itta, amit talált: egy nagy zsák kutyatápot és üdítőitalt. Mivel mindezzel túlzott és rettentő mentális kínokat élt át, beperelte a tulajdonos biztosítóját.
A bíróság félmillió dollár kártérítést ítélt neki.

Még 1997-ben, Illinois államban egy Jessie Ingram nevű kocsmatulajdonos megunta, hogy éjjelente betörők másznak be a krimóba, fosztogatás céljából. A sokadik után úgy döntött, hogy mivel ez nem ingyenes büfé, 220 voltot vezet az ablakkeretbe, biztos, ami holtbiztos alapon. Ki is tette a figyelmeztető táblát, de egy helyi bűnöző zseni, név szerint Larry Harris úgy döntött, ez csak dekoráció, és megpróbált bemászni. A rendszer jól működött, az önjelölt akrobata amint benézett az ablakon, az áramtól átsütve és füstölögve fejezte be a földi pályafutását. A rendőrség szerint a halálos csapda teljesen szabályos volt, és Mr. Ingram ellen nem indítottak eljárást.
De itt jön a csavar. A Darwin-díjra érdemes betörő családja viszont kártérítési pert indított, elvégre Harris úr elhalálozása okán nincs, aki a megélhetésükhöz szükséges pénzt összelopkodja. Az eljárás évekig elhúzódott. Mivel a kocsmatulajdonos már idős volt, időközben meghalt, így az özvegye örökölte a számlát: a bíróság szerint a betörő élete pontosan 75 ezer dollárt ért, amiből 60 ezret a gyászoló feleségnek kellett kifizetnie.
Ez tipikus esete annak, hogy ugyanazon törvénykezésben lehet valami egyszerre jogszerű (hisz a betörőcsapda szabályos volt) és mégis büntetendő - a kártérítés végett.

Ugyanis a jog egy olyan eszköztár, amivel bármit el lehet érni, és annak ellenkezőjét is. Minden csak az alkalmazott jogászok felkészültségén múlik.

Az USA tehát az az ország,
ahol bárkit és bármiért be lehet perelni.
A szó legszorosabb értelmében.
Ezt bizonyítja a nebraskai Ernie Chambers szenátor esete is, aki beperelte Istent, amiért (szerinte) árvizeket, földrengéseket, és egyéb természeti katasztrófákat okoz.

Az eljárást azért indította, mert 2007-ben a nebraskai törvényhozás néhány tagja felvetette, hogy be kellene tiltani a komolytalan pereket az államban. Chambers szenátor viszont úgy gondolta, hogy az értelmetlennek tűnő keresetek beadását sem szabad megakadályozni, mert ez elvi kérdés; így a szólásszabadságnak az emberi jogok miatt az ilyesmit is védenie kell.
Az ügy 2008-ban zárult le, miután a bíróság Mr. Chambers okfejtése ellenére arra jutott, hogy Istennek nincs bejelentett lakcíme, így hivatalosan nem tudják értesíteni a perről. A szenátor nem fellebbezett, mert a célját már elérte: bebizonyította, hogy a jogállamiságban a realitásnak nincs helye.

A jogszabályok mindenekfelettinek tekintése egy másik nagy és „példamutató” ország törvénykezéseiben is megnyilvánult. 90 évvel Chambers szenátor pere előtt, a Szovjetunióban is megmutatták, hogy bárkit a bíróság elé tudnak állítani. Ők 1918 januárjában perelték be, majd ítélték halálra Istent. Az öt órán keresztül zajló tárgyalás alatt a vádlottak padjára egy Bibliát tettek. Mivel Isten a harmadik felszólításra sem jelent meg a tárgyalóteremben, a kirendelt ügyvédek a „zavarodottságára és súlyos mentális állapotára” hivatkozva próbálták védeni Őt. Végül a Mindenhatót a bíróság bűnösnek találta és halálra ítélte. A kivégzést másnap hajnalban hajtották végre: a katonák több sortüzet lőttek ki a moszkvai égre. Innentől 70 éven át ők és „szövetséges” országaik a legkülönfélébb agyament vádakkal, milliószám állítottak embereket bíróság elé a koncepciós perekben. Hogy nem a pénzüket, hanem az életüket vették el, az csak jogalkotási különbség.

A „nagy demokráciák jogállamisága” mindig az emberek érdekeire hivatkozik, de mindig önnön hatalmuk megszilárdítása, és a jogszabályokkal az emberek megfélemlítése a céljuk. A kommunizmusban az emberek az imperializmussal való összeesküvésért jelentették fel, az Amerikát utánzó demokráciában pedig kártérítésért perelik be a haragosaikat. A vád nem baj, ha habókos, a lényeg a személyes bosszúvágy jogi támogatása.
Amíg az emberek a kijelöltek (pl. kulákok, papok), vagy a megengedettek (pl. szomszédok, üdítőital gyárak, 4G, HAARP, egyházi iskolák) felé öntik fröcsögő gyűlöletük, addig sem gondolkodnak azon, vajon valójában kiknek köszönhető, ha évről évre rosszabbul élnek?

Zárszó

A jogállamiság rajongói szerint mindezen perek a demokrácia csodálatosságát bizonyítják.
Mások szerint mindez csak annak bizonysága, hogy amikor az igazságszolgáltatást a jogszolgáltatás váltja le, a legelképesztőbb aljasságokkal is nagyokat lehet nyerészkedni.
Senki ne gondolja, hogy az ilyen kártérítési perek a „kisemberek” lehetőségeit szolgálják. Ez csak tünete annak, amit a milliárdosok, a lobbi-érdekekért létrehozott NGO-k, és a nagyvállalatok érdekei szerint csavart jogszabályok és azok értelmezése okozott. Bár ezek már nagyban játszanak, üzelmeikre ritkán derül fény.

Ha mindezt jobban megnézzük, akkor azt látjuk, hogy a nyugati civilizáció világnézetében, és ezzel politikájában, valamint gazdaságában és adózásában belülről két, egyre jobban távolodó részre szakadt. Ezzel együtt a jog mibenlétének értelmezése is. Az egyik szerint a jog a rend, a béke és a nyugalom betartatásának eszköze. A másik szerint a „társadalmi igazságosság”, az egyenjogúságnak mondott kötelező ideológiai egyformaság, valamint a gazdasági érdekek kiszolgálásáé.
A két tábor között már rég nincs egyetértés abban sem, hogy egyáltalán mi a demokrácia, és mi az igazságosság.

A jogtudomány maga is elismeri, hogy a törvények megalkotása és alkalmazása, valamint az igazságosság megvalósítása nem feltétlenül ugyanaz.

A klasszikus természetjogi gondolkodás szerint: „lex iniusta non est lex”, vagyis: „az igazságtalan törvény nem törvény” - legalábbis nem abban az erkölcsi értelemben, amelyben a törvénynek kötelező ereje van.
A jogfilozófiában alapvető vita, hogy a jog csak azért jog-e, mert az arra jogosult intézmény megfelelően megalkotta, vagy a jog érvényességéhez valamilyen erkölcsi megfelelés is szükséges. A jogpozitivizmus és a természetjogi felfogás között ez az egyik alapvető különbség.

A jog mibenlétére legalább három nagy filozófiai válasz létezik:
- Jogi pozitivizmus: A jog attól jog, hogy megfelelő módon létrejött és alkalmazható; a jogszerűség és az erkölcsi igazságosság külön kérdés.
- Természetjog: A jog végső mércéje nem lehet független az objektív erkölcsi igazságtól.
- Jogi realizmus: A tényleges bírói döntéseket nem lehet pusztán szabályokból megérteni; társadalmi érdekek, intézmények és gyakorlati szempontok is számítanak.

A bezzegamerikát utánozni vágyó Európa, és ezzel Magyarország számára is az igazságszolgáltatás helyett jogpozitivista jogszolgáltatás van. Ezt tovább bonyolítja a helyi „bírói joggyakorlat”, amelynek okán ugyanazon jogszabályok alkalmazásakor is különböző ítéletek születnek.
Mindezek tipikus példája nálunk az is, hogy a valósággal és az igazsággal mindenben szembemenő létrontók perelnek olyanokat, akik (a szabad véleménynyilvánítás nevében) elmondták róluk azt, amit igaznak gondolnak. Ám a jogszolgáltatás világában az igazság is pont olyan abszurddá válik, mint a fenti példaperek bármelyike. Az ettől eltérő gondolkodást pedig „kártérítés” címen pénzbüntetésekkel sújtják.

Ennek eredményeként a jogszolgáltatás mindig az épp erősebb érdekeket szolgálja, igazságtól függetlenül. Innentől teljesen mindegy, hogy egy per miről szól, az eredménye mindig pont olyan abszurd lesz, mint a kommunista koncepciós perek vádjai. Így válik a joggal való visszaélés jogszerűvé, és ezáltal jogossá és törvényessé.
A bizonyításhoz nem kell Amerikába menni. Elég ha megnézzük, hogy nálunk mostanság kik, kiket állítanak bíróság elé, és milyen indokokkal. Aki ezen ügyekben az igazságot látja, az valószínűleg azt is elhiszi, hogy egy doboz RedBulltól szárnyai nőnek.

(by L.W.L.)
2026.10.03.

A témához hasonló, előző bejegyzések:

- 2026.09.26. Az egyházi iskolák jövője
Avagy: a MATT újabb hazugságai. (megnyitom)