A megbélyegzés tanodája

Avagy: vitakulturálatlansági útmutató.

Manapság egyre többen panaszkodnak azért, hogy mennyire bunkó és alpári stílusban nyilvánulnak meg egyesek, érdemi viták helyett. Vajon tényleg érdemes ezen bosszankodni? Vagy van erre sokkal célszerűbb megoldás is?

Először is vegyük észre, hogy az eltartott kisujjas „érzékenylelkűség” a liberális genderkék privilégiuma, ami nem méltó egy jobboldali, konzervatív emberhez.
A történelmet ugyanis soha nem a nyáladzva földön fetrengő sikongók alakították, hanem erős, kemény és határozott emberek. Ez utóbbiak - életképességük okán - nehéz időkben is megmaradtak, míg az előbbiek a legelső nehézségek beköszöntekor - életképtelenségük okán - azonnal kihaltak.

A természetben a gyenge kizárólag akkor támad az erősre, ha elment az esze. Ráadásul a természetben csak közelről lehet támadni, ami sikertelenség esetén magában hordozza a többé-kevésbé súlyos sérülések esélyét. (Lásd pl. ide kattintva)

Az internet azonban elhozta azt a virtuális világot, amiben az életképtelen, kígyóvállú huszadrangú senkik, kamu profilok és látszólagos identitások mögött, biztonságos távolságból, fotelben ülve, egy idő után bátornak, erősnek és rettenthetetlennek képzelik magukat.
Az internet elterjedésének hajnalán, amikor létrejöttek az első csevegő (chat) oldalak, az emberek egy új jelenséggel találkoztak. Álneveken bejelentkezett emberek fröcsögtek és küldtek el mindenkit melegebb éghajlatra - az összes létező témában és chatszobában.
Teljesen mindegy, miről volt szó (mert nem értett hozzá), így az is mindegy volt ki mit mond - attól még mániákus közléskényszerrel hozta minden jelenlévő tudtára, hogy az illető mit csináljon az édesanyjával egy unalmasnak tűnő délután. Ők voltak a trollok, akik merő szórakozásból mindenbe belerondítottak.

A közösségi médiák, majd a Facebook egyeduralma egyes trollokból főállású aktivistákat generált, akik immár pénzért trollkodhattak és persze büntetlenül. Ez a példa hobbi trollok tömegét hozta létre, akiknek egyetlen szórakozása mások önfeledt szidalmazása. A politikai térben a bal-liberális oldalon gyűltek össze, mert ott trollnak lenni dicsőség.
Mivel sok hozzá hasonlót lát maga körül, idővel azt képzeli, hogy ez normális tevékenység, ami egyrészt nagyszerű, másrészt joga van hozzá, harmadrészt meg ez a demokrácia mibenléte.

Ahogy telnek az évek, úgy lesz az ilyen troll tévképzete egyre erősebb, hiszen eme látszatvilágban szerzett tapasztalatai azt támasztják alá, hogy őt soha senki nem vágja szájon - tehát bármit megtehet.
Ezt tovább mélyíti bennük az a tény is, hogy a virtuális térből kilépve, tüncikézve bármit visonghatnak és bárhogy - megint nem vágja őket szájon senki. Sőt, a rendőr is megvédi. S mi több, a rendőr akkor is megvédi, ha pont a rendőrt provokálja.

Ezzel a liberális képzeletvilágban megszűnt minden kapcsolat a természet törvényeivel és a valósággal - lett helyette egy szürreális téveszme, melyben minél hangosabb valaki, annál erősebb. (A cerkóf majom is ezt képzeli, amikor a fa tetején ordít a lent sétáló oroszlánra, de annak legalább van annyi esze, hogy nem mászik le hozzá a sörényét cibálni.)

És ez csak a kezdet. A média, mint a köztudat nevelő és okító eszköze megmutatta az utat az átlagemberek számára a kultúrához. Lassan már a Mónika show is Shakespeare szintű élménynek kezd tűnni ahhoz képest, ami az új trendi színvonala.
A senkikből lett celebek mellett színészek és zenészek is beálltak a kulturálatlanság népszerűsítésének folyamatába, önmagukat is rendszeresen alulmúlva.
Mellé politikusnak látszó egyének rohangáltak a parlamentben egy zsák krumplival, meg lóbáltak minősíthetetlen szavakkal száraz tésztát, meg amit csak lejárt szavatosság okán ingyen elvihettek egy kisboltból.
A magukat celebnek képzelő politikusok is a célcsoportnak megfelelni vágyva viselkednek, amivel további például szolgálnak a rajongóiknak. Ezzel bezárult egy furcsa kör, ami afféle „bunkósági versengés” lett. Ki tud jobban melldöngetni, ki tud hangosabban ordítani, ki tud ijesztőbben fenyegetőzni. Következmények nélkül, elvégre szólásszabadság, meg szabad véleménynyilvánítás, meg minden.
Ezzel megvalósult a fa biztonságot nyújtó tetején önfeledten ordítozó cerkófok jogállamisága, egy emberalatti viselkedési forma piedesztálja.

Nincs ezzel gond, tudomásul kell venni és ennek megfelelően reagálni rá.

Először is nem árt tisztában lenni azzal a ténnyel, hogy az állatvilágban a harsányan ordibálótól megrémülni a gyengeség jele. Az olyat könnyű prédának nézik, alkalmasint meg is támadják felfalás céljából.
Ezért nem célszerű az ilyenekkel szemben a sápadozás, rémüldözés, pláne az eltartott kisujjas „jaj, én különb vagyok, nem is reagálok, inkább gyorsan elbújok!” hozzáállás. Az ilyesmi ugyanis azt hiteti el velük, hogy bármit megtehetnek, senki sem mer szembeszállni velük. Ettől ugyanis még bátrabbak és még agresszívebbek lesznek.

Másodszor attól, hogy valaki megvadult emberszabású majomként fröcsögi ránk sötét szíve összes gyűlöletét a közösségi médiában kommentként vagy messenger üzenetként, akkor mi van? Segítek: semmi.
Ettől se drágább, se olcsóbb nem lesz a kenyér a boltban, a benzinkutakon se adják nekünk drágábban az üzemanyagot, a munkahelyen se lesz ettől fizetéscsökkenés, stb.

Persze az ember alapvetően azt szereti, ha rajongják és dicsérik. Minél többen, minél szebb szavakkal, mert attól hízik a máj, és növekszik az önbecsülés. És ezzel az ego is. Így akit folyamatosan simogatnak és dicsőítenek, idővel egyre kevélyebbé válik, és egyre inkább képes önmagát messzemenően túlbecsülve nagyképű, öntelt hólyaggá válni.
Akit folyamatosan szidnak, azzal ennek ellenkezője történik. Önbecsülése csökken, idővel megsemmisül, rettegni kezd mindentől, pánikol, stresszel.

Csakhogy a közösségi média nem a valóság világa, így az onnan érkező dicséretek és szidalmak sem valóságosak, hiszen olyan emberek ölelnek/köpködnek, dicsérnek/szidalmaznak, akik a világon semmit sem tudnak rólunk, nem is akarnak, s mi több: a kijelentéseik sem rólunk szólnak, hanem arról az érzésükről, amit egy poszttal vagy hozzászólással kiváltottunk belőlük. Tehát az ilyen reakció az ő érzéseit fejezi ki.
Azonban nekünk semmi közünk az érzéseihez, ez az adott egyén magánügye. Valójában se többek, se kevesebbek nem leszünk attól, hogy mások hogyan érzik magukat. Teljesen mindegy. Ettől se magasabbak, se alacsonyabbak, se okosabbak, se butábbak nem leszünk.

Ennélfogva az a helyes hozzáállás, ha sem pozitív, sem negatív indulatokat nem váltanak ki bennünk mások közösségi médiás reakciói. Különösen azok nem, amelyeket eleve bosszantási szándék, vagy egyéb rosszindulat szült.

Messzebb lesz az otthonunktól a bolt, vagy később fő meg az ebéd, ha egy a miénktől eltérő véleményen lévő durva káromkodással elküld minket az édesanyánkba - egy közösségi média kommentben, vagy privát üzenetben? Nem lesz távolabb és nem fő meg később? Akkor mi változik? Semmi? Akkor minek magunkra venni, és sopánkodni-bosszankodni?
Persze, persze. Jaj, mások meglátják és mit gondolnak rólunk. És attól, hogy akik nem ismernek, mit gondolnak rólunk, hamarabb vagy később fő meg az ebéd? Ha egyik sem, akkor meg nem mindegy?


Ha még nem osztotta meg
ezt az oldalt, itt is megteheti:


Az ilyen fröcsögések valójában nem is ránk személy szerint, hanem egy képzeletbeli valamiről szólnak, amit a fröcsögő (de a dicsérő is!) csak ránk vetít. A képzeletükben szalmabábot építettek, amit felruháztak szintén a képzeletük (és kiváltott érzelmeik) szerinti tulajdonságokkal, és most ezt a szalmabábot püfölik (vagy simogatják) virtuálisan - helyettünk.
Ettől se többek, se kevesebbek nem leszünk - hacsak nem megyünk bele a játékba, és elhisszük, hogy a képzeletükben lévő szalmabábok tényleg mi vagyunk. Ez utóbbi hatalmas hiba, aminek csapdájába nem szabad beleesni.
Aki kényszeredetten próbál más emberek elvárásainak megfelelni, az a tudat alatt az önimádat vagy az öngyűlölet megfelelési kényszereitől szenved. Ráadásul lehetetlen mindenkinek megfelelni, mindig lesz, aki másként gondol valamit.

Ezért alapvetően az igazságérzetünknek kell megfelelnünk. Saját magunk - és ne mások szalmabábjai - akarjunk lenni, és az igazságot és valóságot keressük, ne mások érzelem alapú véleményeit. Mert az emberek véleményéből rengeteg van minden témában, így aztán tévképzetekből is van számtalan, de igazságból csak egy létezik.
Ez utóbbit kell keresni és megismerni - ha sikerült, onnantól nem mindegy, hogy kinek tetszik és kinek nem? Ez már legyen az ő problémájuk, az igazsághoz való úton nem járhatunk mások helyett.

Ha ez megvan, rögtön érthetőbb a Dunning-Kruger-hatás nevű pszichológiai jelenség. Ennek lényege, hogy minél kevesebbet tud valaki valamiről, annál inkább nem tudja, mi mindennel nincs tisztában - és ennek okán annál inkább azt képzeli, hogy mindent tud. Ha úgy tetszik, ez az önimádó ostobaság mibenléte.

Ha ezt összekapcsoljuk a fentebb elemzett elállatiasodott viselkedési mintával, meg is érkeztünk azokhoz a tömegekhez, akik a közösségi média cerkófjaiként viselkednek. Gyűlöl-fröcsög-anyázik, mellé meghökkentően buta, de annál magabiztosabb.
Tények és érvek helyett önjelölt (és sajátságos) álpszichológusként rögtön egy Carl Gustav Jung (vagy inkább L. Ron Hubbard?) féle, személyiségjegyeket felismerő archetípus besorolást végez, csak ezek az idióta agyhalott, a gerinctelen féreg, és az agyonverni való tulok sémái, ősképei. Természetesen eme önjelölt professzorok a „diagnózist” is sajátságos szóhasználatokkal adják elő, melynek okát is sikerült kideríteniük. Általában a fenti személyiségjegyek kiváltó oka, hogy a „diagnosztizált” születésekor nem lett a falhoz csapva, illetve az édesanyja egy kellemetlen szagú prostituált volt, aki meglepően olcsón nyújtotta a szolgáltatásait.

Vajon ezzel minket, vagy önmagukat jellemzik az ilyen jellegű megnyilvánulások írói? Költői kérdés, nyilván önmagukat.
Ha pedig önmagukat, akkor ennek megfelelően érdemes az ilyen megnyilvánulásokat kezelni is.

Ennek megfelelően afféle sajátságos irodalmi műként (önkifejezésként?!) érdemes olvasgatni ezen üzeneteket.
A sértegetésének és bélyegzésének módja, stílusa, kreativitása, előadási készsége az, amit itt értékelni lehet. Mindegy milyen irodalmi stílusban adja elő, a lényeg, hogy mennyire sikerült érdekesen és egyedien, informatívan, de főként figyelemre méltóan előadnia.

Általában ezek egy 10-es listán 1, max. 2 pontot tudnak elérni, tehát még ahhoz is hülye, hogy rendesen pocskondiázzon. Pedig ez nem nehéz műfaj. Sőt, a létező legkönnyebb.
Márpedig akinek még ez se megy, az mihez ért egyáltalán?

Lássunk egy példát. Az alábbi fiatalember (nevét és profilképét a személyiségi jogoknak megfelelően kitakartuk) a politika világában találta meg önmagát, és lánglelkű, modern Petőfiként tekint magára. Nem ok nélkül, hiszen a Tisza párt lelkületét tekintve nyugodtan lehet belőle kulturális (vagy akár: kulturálatlansági) miniszter-jelölt.

Vegyük észre a Pankotai Lilit is alulmúló fiatalember fáradtságos munkáját ebben az üzenetben. Beletette nemcsak lénye lényegét, hanem teljes érvrendszerét, és nyelvi kifejezéstára minden kincsét.
Mellé értékeljük azt a kemény és fáradtságos harcot is, amit az iskolában vívott a helyesírás csábításai ellen.
Összességében ez egy (nagy jóindulattal) 10/5 pontot elért önkifejezési megnyilvánulás.

Ne feledjük azt sem, hogy népszavazáskor az ő szavazata is pontosan annyit ér, mint egy politológia professzoré, így a jogállami demokráciák mibenlétének alapvető értelmezése szerint olvasni is kár megtanulni, mert anélkül is joga van mindenkinél okosabbnak lenni. Ráadásul a tanulás fárasztó és egyben felesleges is, mert az nem látszik. Ezért inkább kocsmába kell járni, az szórakoztatóbb és legalább rögtön meglátszik.

Ezért egy ilyen „magasan szofisztikált”, minden érvet lelkiismeretesen felsorolt üzenetre semmiképp sem szabad nem reagálni, mert akkor azt gondolja szegény, hogy igaza van, és titkon egyetértünk vele. Ami az ő valóságérzékelésének szempontjából sem lenne helyes. Az ilyen kijelentést tehát nem figyelmen kívül hagyni kell, hanem következetesen reagálni rá.

Na de hogyan?

Először is lehetne egy Edmond Rostand féle, Cyrano de Bergerac magasságban válaszolni: „Mondhatta volna szebben, kis lovag, ...”, hogy rávilágítsunk arra, hány módon lehetett volna elmondani ugyanezt humorosan, érdekesen, meglepően és mulatságosan. Lehetne, de felesleges, ugyanis ennek megértéséhez fel kellene emelkednie abból az állatvilágból, amiben leledzik.

Ennek megfelelően úgy kell válaszolni neki, hogy meg is értse - amit csak úgy lehet, ha (úgymond) lesüllyedünk az ő szintjére. Másból ugyanis nem fog érteni. Legyünk segítőkészek, és részletezzük neki, hogy valójában ki mit szop és merről, külön kitérve az (ál)Magyar Péterkéje és a vele afgán kecskepásztorként nemi életet élő brüsszeliták mibenlétére. Ezzel segítőkészen adunk neki számára is érthető információkat a világban való eligazodáshoz. Legyünk tisztában azzal, hogy a hálálkodása is sajátságos lesz, melyben a köszönetnyilvánításának formája az édesanyánkkal való nemi élet részletezésével történik. Erre is segítőkész mosollyal érdemes reagálni, kijelentve, hogy nagyon szívesen, és esetleg hozzátéve az ő felmenőivel történő intim kapcsolat lehetséges kimeneteit. E nélkül nem lehetséges számára is érthető választ adni.
„Ha Rómában jársz, tégy úgy, mint a rómaiak” - tartja a mondás, és ennek megfelelően, ha az állatvilágban járunk, a számukra érthető módon érdemes reagálni.

Természetesen nem muszáj hozzá hasonlóan vulgáris, obszcén szavakat használni, bár ezeket értik meg a legkönnyebben, hiszen szemlátomást mindennapjaik során, családi környezetben is így beszélgetnek. Ha jól körülírva adunk neki választ, a Facebook sem tilt le, mert a cenzor se érti meg elsőre a mondandót, másodikra meg nincs ideje.
Az ilyet válaszunk címzettje is háromszor olvassa el, mire egyszer megérti. Ezzel nemcsak az olvasást gyakorolta, hanem az értelmező olvasás rejtelmeibe is bevezetjük, amivel segítünk neki kiemelkedni a cerkóf színvonalról.

Persze nemcsak lelkiismeretes, mondandóját részletesen kifejtőkkel találkozunk a mindennapok során, hanem olyanokkal is, mint az alábbi, középkorú úriemberé.

Eme minimalista stílusú irodalmár ars poeticája is önnön lényének lényege. Háromszavas üzenete többet mond el róla, mint a 20 oldalas önéletrajza.
Ez tipikusan a fenti 10 pontból csak 1, és csupán azért nem nulla, mert mégiscsak próbálkozott egy önmagát és világnézetét bemutatni próbáló ismeretanyag összeállításával.
Valóban rendelkezik a slam nevű, modern kulturális(nak mondott) műfaj sajátosságaival (melynek sztárja: Pankotai Lili), azonban jól láthatóan 100%-ban másoktól látott és hallott információkat ismételt. Egy vele való személyes beszélgetés nyilvánvalóan azt az élményt adná vissza, mint amikor az ember egy papagájjal beszélget. „Pityuka vagyok, Pityuka vagyok, Pityuka vagyok” - ismételgeti a papagáj, és az ilyen üzenetek küldői sem képesek többre.

Mindamellett ő is megérdemel egy hasonló nívójú választ, mert még megkülönböztetően kirekesztve érezné magát, és depresszióba esne.

Azon is érdemes lenne egyszer elgondolkodni, hogy ha a hozzá hasonlók szavazhatnak, és a véleményük számít, akkor egy kalitkányi hullámos papagáj is kaphatna szavazati jogot, elvégre értelem nélkül visszamondani a betanultakat ez a szint.

Ez lett a Tisza táborának szintje is, miután beömlött hozzájuk a proletariátus.
Persze értjük, hogy őket elállatiasodott ösztönlényekkel azonosítani szerintük dehumanizálás, de ahhoz, hogy valakit humanizálni lehessen, valami emberhez méltót kellene cselekednie. És akinél ez nem megy, ne tiltakozzon, hanem egye meg amit főzött.

Ne gondoljuk, hogy a bal-liberális tábor példaképeiként szolgáló „nagy öregek” fennkölt szavakkal és mély gondolatokkal rendelkeznének. Tipikus erre az MSZP vezérkarának egykori tagja, aki EP képviselő is volt. Ő nemrég az alábbi privát üzenetet küldte egy vele szemben kritikát megfogalmazónak:

Ilyen az, amikor túl sokáig énekelte valaki a „párttal, a néppel, egy az utunk” kezdetű indulót. A politikus úr a kommunista egyenlőség jegyében tökéletesen azonosult a félanalfabéta proletárokkal, és azok kifejezéstárával.
De még nem tökéletesen, mert ez még mindig egy 10/3 pontos válasz, az általános 10/1 eléréséhez még süllyednie kell. Ne féltsük őt, minden bizonnyal sikerülni fog neki.

Talán sikerült rámutatni arra, hogy az ilyesmin nem sápadozni kell, hanem helyén kezelve kiröhögni, és számára is érthető válasszal tudatni vele a véleményünket.

Felesleges több példát sorolni, mint látható a kommunikációs panelek egyszerűek, és a használt, megbélyegzésnek szánt kifejezések sem bonyolultak.


Bélyegtanoda
Nemrég a bélyegek még ideológia alapúak voltak: „reakciós”, „imperialista”, „bigott” stb.
Bár még mindig vannak, akik a „náci”, „fasiszta”, meg „rasszista”, „antiszemita” (illetve újabban: „horogkeresztény”) szavakkal szeretnek dobálózni, Magyarországon már régen nincs senki, aki az ilyet komolyan venné. (Még akkor sem, ha időnként mégis eljátsszák a barna esős rettegést.)
Ráadásul pont a megbélyegzők üresítették ki, és tették előbb üres köpködéssé, majd kifejezetten röhejessé ezen szavak jelentését.


Ha még nem osztotta meg
ezt az oldalt, itt is megteheti:


Ugyanígy kezdenek kikopni a mindenfóbiás bélyegek is, amiket már a bevezetési kísérletnél is minden normális ember kiröhögött.

Ennek ellenére a témától függően homofób/transzfób, illetve iszlamofób/xenofób bélyegekkel dobálózgatók valami fura okból azt gondolják, hogy ez bárkit is érdekel rajtuk kívül.

Külön vicces, hogy a fóbia kifejezést használják, ami egy pszichológiai jelenség, melynek hátterében megmagyarázhatatlan és leküzdhetetlen rettegés áll.
Ennek ellenére elvárják, hogy parancsszóra (meg hazudozásból álló érzékenyítgetésekkel) a fóbiából rajongás legyen.

Ezt a logikát nézve tehát az összes budapesti arachnofóbiás rögtön kigyógyul a pókiszonyból, ha Karácsony Gergely házánál indulva a város minden utcáját körbejárja 10 ezer, Drag Queennek öltöztetett óriáspók. És közben dühödten üvöltenének, hogy miféle dolog zsigerből undorodni ezektől, tessenek kijönni az utcára és megcsókolgatni őket.

Ha tényleg fóbiából lenne szó, ahogy állítják, akkor e módszer szerint a szívbetegséget halálra rémisztéssel kell gyógyítani.

Az általuk társadalmi ősbűnként bemutatott „fóbiáik”, a természet törvényeivel ellentétes, a normalitással szembenálló nézetek. Ezek elfogadása lenne elmebeteg, „természetfóbiás” dolog, de sebaj. Ezen sem érdemes bosszankodni, helyette fordítsuk vissza a bélyegzéseiket.

A megbélyegzők fóbiája:

Ezek az emberek nem szeretnek sokat magyarázni (mert nem is képesek rá) csak köpködi és sárdobálni, és eme pocskondiázós eszközük a mindenféle bélyegekkel való dobálózás.

Ezért hívjuk fel a minket ezen bélyegekkel megsérteni próbálók figyelmét arra, hogy az ENSZ alapokmányaiban szereplő emberi jogok minket is megilletnek. Egy jogállami demokráciában pedig mindenkinek kötelesége toleránsan elfogadva tiszteletben tartani mások identifikációit. Ezt nem lehet sem megnyirbálni, sem bánó módon kihagyni az identifikáció fontos részeit.
És mivel mi az összes létező bélyeget egyszerre érezzük magunkénak, így a személyiségi jogainkat sérti, és becsületsértést követ el azzal, hogy csak egyetlen bélyeget próbál ránk sütni. Ne legyen rest, az összes bélyeget sorolja fel a nácitól a xenofóbig.
Mind az ötvenet. Nem, nem elég a fele, és 40-nél se álljon le. Ötven bélyeg alatt csonkolja és így sérti az identifikációnkat.

Mert mégis, miféle dolog az 1-2 bélyeg? Hol a többi? Talán készlethiány van a bélyegraktárban? Kifogyott a nyál a mániákus köpködő szájában? Netán energiatakarékosság mellett már pocskondia-takarékosság is van? Hát ne legyen, mert ami alanyi jogon jár, az jár. Sorolja fel mindet, és minden üzenetnél, ahogy az minden titulusnál is elvárt.

Érdekes módon ez rögtön vissza szokta fogni őket, és befejezik a bélyegdobálást - vélhetőleg úgy 30-40 között összezavarodnak, és mindig elölről kezdik, ezért nem érnek soha a végére.

E mellé a fóbiázósoknak adjunk hozzájuk illő ismeretanyagot, melyekben talán önmagukra ismerve végre pszichiáterhez mennek tüntetés helyett.

• Ablutofóbia
  A fürdéstől/tisztálkodástól való mániákus félelem. Elvégre (ál)Magyar Péter szerint a követői büdösek.


• Papyrofóbia
  A papírtól való rettegés. Ez már fiatalon megmutatkozik. Tünetei: szédülés, szájszárazság, extrém rettegés vagy rémület érzése, hányinger, hányás vagy hasmenés, erős izzadás, gyors légzés és pulzusszám, remegés, légszomj.
  Legyen az iskolai tankönyv vagy munkafüzet, annyira rettegnek hozzáérni, hogy inkább felnőtt korukra pont olyan ostobák maradnak, mint amilyennek látjuk őket.


• Dendrofóbia
  A fáktól való félelem. Ha meglát egy fát, azonnal rosszul lesz, még elmenni mellette is retteg, inkább nagy ívben kikerüli.
  Ez egyben a természettől való rettegés is, a természetellenes életmódot élőknél is ezt látjuk mindenre, ami természetes.
  Hasonló ehhez a hilofóbia, ami az erdőktől való félelem.
  Ellentétes eszelőssége a dendrofilia ami megint természetellenes: szexuális vonzalmat érez a fák iránt. Esetenként szexuális kapcsolat is létesít egy fával. (Ez vajon hányadik gender? Vagy ez lesz az LMBTQI új betűje?)


• Vestifóbia
  A félelem a ruhák viselésétől - irracionális rettegéssel bármilyen ruhadarabtól.
  A Pride-ról készült felvételeken elég sok meztelenkedőt látni, talán ennek köszönhető?


• Chaetofóbia
  Iszonyodás a hajtól. Minél hosszabb hajat lát, annál jobban megrémül. Nemcsak a másétól, hanem a sajátjától is.
  
  
  Netán ezért van olyan sok rövid hajú nő a bal-liberálisoknál? Esetleg Pottyondy Edina is ezért borotválta a fejét kopaszra?


• Telefonofóbia
  Ide azok tartoznak, akik attól rettegnek, hogy a telefonból előmászik a vonal túlsó végén lévő. Közéjük tartoznak azok is, akik a tévé képernyőjét nézve félnek, hogy kimászik onnan valami (főleg rovarok, de akár emberek is) és az okostelefonok képernyői mindkettőt egyszerre váltják ki.
  Talán ezért nem mernek érdemi beszélgetésbe kezdeni? Attól félnek, hogy ha nem pocskondiáznak, akkor a telefonból kimászik az, akivel beszélgetnek?


• Hippopotomonstrosesquippedaliofóbia
  Ez a hosszú szavaktól való borzongás, rémület, irtózás.
  Lehet, hogy ezért használnak olyan rövid szavakat, mint az „anyád”, „ge*i”, stb.?


• Globofóbia
  A lufiktól és a gumilabdáktól való irtózás. Súlyosabb esetben mindenféle labdától.
  Netán ezért gyűlölik annyira a stadionokat, a futballt, és úgy alapvetően a labdajátékokat?

Hosszan lehetne sorolni az ilyen fóbiákat, valahogy úgy tűnik, bőven lenne miért pszichiáterhez járni a fóbiás bélyegeket dobálóknak.

Itt van rögtön a pentherafóbia, ami az anyóstól való beteges rettegés, mániákus gyűlölettel társulva. Ez egy szorongásos zavar, amely intenzív félelmet okoz az anyós gondolatára is. A tünetek lehetnek szorongás, pánikrohamok, dühroham vagy elkerülő viselkedés.

Lehet hogy valamiféle tudatalatti késztetés miatt szeretnek ennyire k...a anyázni?
S mi több, nemrég Orbán Viktor olyan képet posztolt, amin a saját édesanyjával együtt látható.
És azonnal ezrével jelentek meg a gyűlöletkommentek, melyek íróinak igazán bántóan kirekesztő lehet, hogy csak ez járta körbe az internetet:

Vajon ők mind meglátva más édesanyját, tudat alatt azonnal a párjuk édesanyjára asszociáltak, akit otthon szintén íly kedves szavakkal és kívánságokkal szoktak emlegetni?
Vagy a saját édesanyjukra gondoltak, aki - eszerint - soha, egyetlen kedves szóval nem illette őket, egyszer sem simogatta meg kiskorukban a buksijukat, helyette csak undorral egy bottal piszkálta? S ha igen, vajon miért? Mindenesetre a saját anyjától való rettegés (mely érzete bárki más anyját látva is előtörhet) a matrofóbia.

Talán e fentit kommentelő úriember is a saját rokonsága mielőbbi halálát várja?

A modern gyermeknevelés gyakori velejárója, hogy amikor felnő, szívből gyűlöli a saját családját, és mindent, ami velük kapcsolatos.

S mi több: létezik oikofóbia is, ami általában a saját család iránti gyűlöletből fakad, ezért szokták a szakemberek otthonellenességnek is hívni.
Ez a multikulturalizmus és globalizmus táptalaja, mert ennek a mentális problémának egyik gyakori velejárója a saját kultúrájának megvetése - ami egy régi és gyakori pszichés rendellenesség a nyugati civilizációban. (Lásd pl. ide kattintva)

Ehhez csak hab a tortán a gerontofóbia, ami az idős emberektől való irtózás. Talán ez az alapja a bezzegnyugati boomerezéseknek?

És a liberálisoknál manapság oly divatos „szingliség” mélyén nincs esetleg elköteleződési fóbiából eredő filofóbia?

Valódi fóbiákból és ostobaságokból tehát újfent a bal-liberális táborban találni rengeteget, mellé agresszióból és elállatiasodott primitívségből is.
Összehasonlíthatatlanul többet, mint a jobboldalon. Ebből is látszik, hogy amikor a jobboldali, konzervatív emberekről fröcsögnek, valójában önnön tükörképüket nézegetik, azt képzelve, hogy mindenki olyan beteg elme, mint ők.

Ez azt jelenti, hogy valamiféle valóságfóbia és normalitásfóbia jellemzi őket, amit a saját módszereik alapján úgy lehet gyógyítani, ha folyamatosan és kíméletlenül szembesítjük őket a valósággal és a normalitással.

És ez egyel több ok arra, hogy a fent ragozott módokon válaszolva nekik, megismertessük őket a világ számukra ismeretlen és érthetetlen dolgaival - ami szemlátomást mindenben a képzeletviláguk ellentéte.

(by L.W.L.)
2025.06.19.