A pápa, akiről senki se mond igazat (2/1)

Avagy: amikor a jobb-, és baloldal egyaránt téved.

Ferenc pápa életében is zűrzavar uralkodott róla a médiában, de halála után is a valóság helyett hihetetlenül kaotikus zűrzavar ömlik róla mindenkire. Miért van ez, és milyen is volt ő valójában? Erős szent, gyenge démon, vagy egy középszerű ember a képességeit meghaladó feladatkörrel?

Nem lesz rövid, de a végére jól érthető kép fog összeállni minden figyelmes olvasóban arról a pápáról, akiről a média megtette azt a csodát, hogy mindenki ismeri, de senki sem tud róla semmit; mert bár mindenki oly sokat beszélt róla, senki sem a valóságot, hanem a személyes vágyait meg képzelgéseit személyesítette meg benne, a politikai szemüvegén át.
Részletezzük azt is, miféle tévképzetek adták, hogy ugyanazt az embert egyesek progresszívnak, mások konzervatívnak mondják, és mitől lett a reformok pápája az, aki semmi radikális változást nem csinált. És miért van az, hogy eme ellentétek pápájáról mindenki azt képzeli, hogy az ő politikai térfelének élharcosa volt.

Elemezzük a katolikus egyházzal kapcsolatos legismertebb félteértéseket is, azok okát és hátterét. Végig vesszük a múlt század 2. felében indult modernizálásoktól a pápai „munkakör” mibenlétén át a cölibátuson keresztül a legnépszerűbb, mai kérdéseket, és végül az új pápa lehetőségeit.
Két hosszú fejezet, hogy akár a böngészővel a könyvjelzők közé téve, akár önmagunknak messengeren vagy e-mailben elküldve, később is újra lehessen olvasni egybe és egészébe, alfától omegáig.
Mondom újra: nem lesz rövid. És most lássuk a részleteket.

Tartalom:

- Bevezető

1. Fejezet: A pápa és a politika

A politika teológiája
A politika rózsaszín elefántja
Az erkölcstelenség modern csőszei


A Vatikán valósága
Bugnini, és a Vatikán reformátorai
Pokoli helyzet

Mi a pápa valódi jogköre?

2. Fejezet: A pápa, akiről mindenki mást mond

Ha még nem osztotta meg
ezt az oldalt, itt is megteheti:



- Bevezető

A média hatására kezdünk olyanná válni, mint Alice Csodaországa. Olyan dolgokról olvashatunk és olyan véleményeket látunk, amiket eddig elképzelni sem tudtunk.

Ugyanis Ferenc pápa halála után mindenki megszólalt a médiában, hirtelen mindenki a katolikus vallás olyan nagy tudású szakértője lett, hogy annak vezetőjének tetteit csak ő tudja megítélni. Hallelujah, a 10 millió katolikus teológus országa lettünk. De legalábbis hazánk összes politikusa és újságírója azonnal azzá lett.

„Személyében egy békepárti, a család szentségét hirdető egyházfőt veszítettünk” - mondta róla egy jobboldali politikus, míg egy baloldali politikus szerint I. Ferenc pápa a világ legprogresszívebb vezetője volt.
„Szavai és alázatos szolgálata örökre velünk maradnak” – mondta egy másik jobboldali politikus, miközben egy baloldali politikus szerint: „mi, baloldaliak nem kívánhattunk volna magunknak és a világnak bölcsebb és jobb pápát, mint amilyen Ferenc volt”.
Egy másik politikus szerint „halálával az egész világ elveszített egy erkölcsi iránytűt”, megint másik szerint „új fejezetet nyitott a katolikus egyház történelmében”, és megint másik politikus szerint a konzervatív világ védőbástyája volt, újfent mások szerint pedig a reformok pápája. És ezek különböző politikai pártok politikusai...

Úgy tűnik, Ferenc pápa halálával csoda történt: a progresszív azonossá lett a konzervatívval, a baloldal erkölcsi iránytűje a jobboldali értékek lettek, a hagyományos értékek megőrzését pedig a legmodernebb reformok jelentik.

És hogy még szebb legyen az összkép, a (talán) legismertebb jobboldali újságíró, aki nemrég még demens vén hülyeként definiálta a pápát, most azt írta tévedett, mert milyen nagyszerű és jó ember volt. Egy másik, szintén ismert egy újságcikkében szó szerint ezt írta: „nem volt rossz ember. Csak szar pápa” majd pár nappal később ugyanitt egy másikban hosszan dicsérte ugyanezen pápa tetteit. Tehát ami tegnap „szar” volt, az mára pompás szellemi táplálék lett.

Az a baj mindezzel, hogy sem a katolicizmus, sem annak feje nem „Kifordítom, befordítom, mégis bunda a bunda. Ihaj bunda, csuhaj bunda, mégis bunda a bunda.”
Még akkor sem, ha jellemzően e „bundáról” értekezők egyike sem szűcs, és bundát sem láttak közelről soha.

Tipikus, hogy e fenti két, ellentmondásos cikk írója neo-protestánsnak mondja magát. Jelentsen is az neki bármit; mellette kijelentette, hogy így van igazán joga a pápa tevékenységét megítélni. Ez a legaranyosabb kijelentés a legjellemzőbb erre az egész média katyvaszra: az tudja a legjobban megítélni, milyen vezetője volt a világ katolikusainak, aki nem katolikus, és halvány fogalma sincs arról, hogy az mit is jelent.
Ó, milyen tipikus ez napjainkban! Soha életemben nem ettem kagylót, tányéron se láttam soha, írok is egy cikket arról, milyen íze van és hogyan kell megfőzni.

De legalább a pápáról szóló utolsó cikkének záró mondata mindenre rávilágít:
„... vezetőinktől pontosan azt várjuk, hogy saját, személyes érzelmeiket háttérbe szorítva, Magyarország érdekeit szem előtt tartva, államférfihoz méltó módon méltassák az elhunyt egyházfőt.”

Igen! Itt a lényeg. I. Ferenc pápa tehát csak másodlagosan volt holmi vallási vezető, mert ugyan kit érdekel, hogy a Föld nevű bolygón (a Pew Research Center adatai szerint) körülbelül 1,3 milliárd katolikus él.
A pápa létezésének célját a magyarországi aktuálpolitika hivatott megmondani, mert Róma püspökének, a világon élő összes katolikussal együtt csak és kizárólag egyetlen dolog volt fontos: hogy megfeleljen egy neo-protestáns újságírónak.

Meg is érkeztünk a Dunning–Kruger-hatáshoz, ami az a jelenség, amikor minél kevesebbet tud valaki egy adott dologról, annál inkább hajlamos túlbecsülni a saját tudását.

Ha még nem osztotta meg
ezt az oldalt, itt is megteheti:


1. Fejezet: A pápa és a politika


- A politika teológiája

Szemlátomást Magyarországon új vallás született, aminek tézisére rögtön antitézist is ad, hogy ne legyen félreértés. Teológiájának alapja, hogy lehetőleg semmit sem szabad megismerni arról, amiről beszélünk.

És eme új vallás neve: politika.

Ezen kívül nincs semmi, ami fontos, nincs semmi, ami értékes, nincs semmi, amit figyelni és megérteni kellene. Legyen az jobboldali (mint tézis) vagy baloldali (mint antitézis) eme új vallásban a politika az üdvösség útja, melynek angyalai és démonjai az adott (szájíz szerinti) politikai tér, apostolai pedig az újságírók, akik mindenről mindent IS tudva hirdetik a politika isteni mivoltának dicsőségét.

És nem veszik észre, mennyire szánalmas ez, és hogy e téren egy ideje mennyire kétségbeesetten és izzadtságszagúan másolják egymás módszereit, csak ellentétes narratívákkal.
A Ferenc pápáról írt cikkek és megnyilvánulások tucatjai tökéletesen megmutatták, hogy egymás tükörképei lettek, mindent feláldozva a politika oltárán. Szemrebbenés nélkül, álszent szemforgatás közben. Farizeusok jobbról és farizeusok balról, a politika vallásának álprófétájaként.

Már rég nem tűnik fel nekik, hogy az állam és a vallás különvált. Ahogy az sem, hogy a vallásnak kellene tanácsot adni a politikának, ám ez már jó ideje nem történik meg, így mára a politika mondja meg, mit tegyen a vallás, és mondja meg azt is, hogy annak a vezetője jó-e vagy rossz. Nem, szürke nem lehet. Fekete vagy fehér, angyal vagy démon, a mi nagyszerű papunk vagy az ellenség gonosztevője, mert a vallás (különösen a katolikus!) az kérem a világpolitika aktuális érdekeinek, és nem „holmi” Istennek meg Krisztusnak szolgálója.

Látta már valaki Istent? Nem?! Találkozott már valaki személyesen Krisztussal? Nem?!
És láttak már élőben politikust? Igen?! Na ugye, tehát őket kell nézni, rájuk kell figyelni, őket kell imádni, hisz ott vannak a politika oltáraként működő, televízió és okostelefon nevű varázsdobozokban, hogy hirdessék a politika vallásának dicső igéit. Hallelujah!

Legyen az Rogán vagy Gyurcsány, Semjén vagy (ál)Magyar Péter, balos vagy jobber egyre megy: majd ők elmondják, mi Isten akarata, hogyan és mi módon kell egy keresztény embernek gondolkodnia. Ó nem, nem Isten országáról, nem üdvösségről, nem Istennek tetsző életről, dehogy! Arról, hogy miként kell egy papnak viselkednie, miről mit kell mondania ahhoz, hogy a szavait a politika oltárán megfelelő áldozatként lehessen bemutatni.
Mindkét oldalról lehetőleg égő áldozatként, legyen az Pajor vagy Beer, Hodász vagy Bese, egymás tükörképeiként funkcionálva, majd hatalmasat bukva hirdessék mindazt, ami nem katolikus, hanem világi szemlélet. (Róluk itt írtunk részeletes elemzést.)
De protestáns oldalról is vannak lelkészek, akiket elcsábítottak a világi hívságok: Balogh Zoltán, Tarr Zoltán, ifj. Hegedűs Lóránt, Fabiny Tamás és Iványi Gábor. (Róluk részletesen majd legközelebb.)

A félreértés elkerülése véget: a politika, és az ezzel kapcsolatos közéleti tájékoztatás fontos és hasznos - hisz nem mindegy, hogyan és milyen körülmények között élünk. A gond az, amikor minden más megszűnik létezni ezen kívül! Mert nem a politika az élet, hanem az élet egy része a politika. A része és nem az egésze!

Az itt és most érdekvilága felülír holmi halál utáni érdeket, hiszen aki meghalt, nem szavaz többé, a politika vallásában ő onnantól nem létezik, a feltámadás után pedig úgyse demokrácia lesz, tehát a helyes és pontos életcél a szavazólapok megfelelő kitöltése.

Egy az Isten: a politika. Egy a tudomány: a politika. Egy az élet értelme: a politika. Egy a kultúra: a politika. Egy a szórakozás: a politika. Ezeken kívül már csak három fontos dolog maradt a médiában: a politika, a politika és a politika. Nyakon öntve némi bulvárral, de csak ha ennek a szósznak is van politikai színezete.

És ahol valami nem stimmel, azt nem szabad észrevenni.
Ilyen Ferenc pápa, de ilyen volt a Hunyadiról szóló sorozat megítélése is.
Hogy megértsük, mi a gond az összes létező, Ferenc pápáról szóló újságcikkel és politikai véleménnyel, lássunk két tökéletesen ide illő példát.

A Hunyadiról készített filmsorozat (amiről itt írtunk) remek példája a narratívák tragikomikumának. Ez ugyanis egy woke népszerűsítő, Neflixbe illő történelmi ihletésű kalandfilm. Benne - a bal-lib képzeletvilág szerint - a nemesek vagy gazemberek, vagy meglepően buták, csak erősek. Ez utóbbiak - akár Tarzan - félmeztelenül rohangáltak az erdőben. A papok pláne mind idióták, de legalább volt köztük szadista állat is. Csak a török szultán volt intelligens úriember, de jaj, ő le is mondott a trónjáról.
És mellé teljesen felesleges meztelenkedő jelenetek, amiket leszbikus és homoszexuális jelenetek tarkítanak. Ami vegytiszta LMBTQI(xyz) népszerűsító propaganda. Ez a film tehát minden bal-lib fantáziavilága - ám ők mégis utálják, mert a Fidesz adta rá a pénzt. A Fideszes megmondóemberek viszont harsány üdvrivalgással tapsolják - noha az egész film a konzervatív értékek leköpködése és meggyalázása - mert hát ez a „mi filmünk”. Igaz, hogy hamis, igaz, hogy bárgyú, igaz, hogy buzis - de ne tessenek ezeket észrevenni, mert a miénk. Nekünk ennyi járt, ennyit érdemlünk, örüljünk.

Van tehát a rossz buzi-propaganda, ami az ellenségé. Azt le kell fóliázni, és törvényileg ki kell tiltani az iskolákból és a médiából. És van a jó buzi-propaganda, amit a gyerekeinknek büszkén mutathatunk a tévében, mint nemzetünk történelmét. Mert attól függ ám, mi a jó, és mi a rossz buzi-propaganda, hogy milyen politikai szemüvegen át nézzük. Ha a jó szemüvegen át, akkor csodás, ha a rossz szemüvegen, akkor borzalmas lesz ugyanazon buziskodás.
Szemüveg nélkül egyik sem elfogadható, de a politika vallása szemüveg nélkül eretnekség.

Ha valami nem fehér vagy fekete, az akkor is fehér vagy fekete, ha a fene fenét eszik. Mert rosszul tettszenek nézni azt a szürkét, azért nem tettszenek látni, hogy fehér. Tessék, itt a jó szemüveg ehhez: na ugye, most már milyen ragyogóan fehér?

Ha még nem osztotta meg
ezt az oldalt, itt is megteheti:



- A politika rózsaszín elefántja

Van egy régi, napkeleti történet, a bölcsről és az elefántról. A bölcs azt mondta az embereknek, hogy annyira elvakultak és önteltek, hogy akkor se ismernék fel a valóságot, ha az elefánt méretű lenne és az orruk előtt állna. Ám az emberek nem hittek neki. Ekkor a környék összes született vakját - akik soha életükben nem láttak - összegyűjttette. És hozatott egy elefántot.

Majd az egyik vakkal megtapogattatta az elefánt lábát. És az felkiáltott: Az elefánt olyan, mint egy oszlop! Egy másikkal az elefánt farkát. És az felkiáltott: Az elefánt olyan, mint egy seprű!
A harmadik vakkal az elefánt fülét tapogattatta meg, aki felkiáltott: Az elefánt olyan, mit a cintányér! A negyedik az ormányát kapta, aki rögtön tudta is, hogy az elefánt olyan, mint egy vastag locsolócső, és ugyanígy eltérő véleményhez jutott, aki az elefánt szemeit, agyarát, oldalát vagy a hasát tapogatta.

És aztán a bölcs egymás mellé vezettette a született vakokat, és megkérdezte őket, milyen az elefánt. És ők mondták: Mint egy oszlop! Mint egy seprű! Mint egy cintányér! Mint egy locsolócső! Mint egy vastag lándzsa! Mint egy nagy gomb! Mint egy hatalmas fal! Mint egy hordó!
Ezen úgy összevesztek, hogy egymásnak estek és összeverekedtek.
A bölcs pedig nevetve mondta az embereknek: Íme a ti észlelésetek és véleményetek valósága!

Ez tökéletesen jellemző korunk Istenképére, meg még oly sok mindenre.
A felszínesség, a tudatlanság, az ego és az elvakultság, a „szabad véleménynyilvánítás” létrontó jogával megspékelve a hamis elképzelések harsogását hozta el, melyben az orrunk előtt álló elefántot sem szokás felismerni.

És ugyanez a katolikus egyház és annak pápájának megítélése is.
I. Ferenc pápa progresszív. (Mint egy seprű.) Dehogy, konzervatív! (Mint egy oszlop.) Ó nem, az LMBTQ támogatója! (Mint egy locsolócső.) Ugyan, a hagyományos családmodellért állt ki! (Mint egy cintányér.) A változások és a reformok pápája volt! (Mint egy vastag lándzsa.) Semmi komoly változást nem csinált, megőrizte az egyházat olyannak, amilyennek átvette. (Mint egy nagy gomb.) A béke pápája volt! (Mint egy hatalmas fal.) Az elavult dolgokat letiporta, lenyelte és megváltoztatta! (Mint egy hordó.)

És mindezt egyszerre látjuk, annak megfelelően,
hogy a politikai tér melyik oldalának
melyik pillanatát nézzük.
És közben nem sül ki a szemük, és nem rogy a fejükre az ég, hogy már egy világvallás vezetőjét is annyiféle módon jellemzik, ahányféle szájízük van.
De a politika vallása már csak ilyen. Olyan vastag bőr kell hozzá, mint az elefántnak - és akkor minden rendben.

Pedig ez szégyenletes. Baloldalról még elmegy, mert nekik már Lenin is megmondta, hogy nem szabad örök erkölcsben hinni, mindent a kommunizmus építésének aktuális célja szerint kell értelmezni.
De jobboldalon... Pfff...

A politika NEM azonos a vallással. A politika egy aktuális érdekek világa, amiben hol az erő, hol a kompromisszumok, hol a visszavonulás érvényesül - a pillanatnyi helyzetnek megfelelően.
A katolikus vallás örökérvényű tanításokat és cselekedeteket tanít.

A politika elvi célja a tömegek számára egy bizonyos életmód elérése/megtartása, pénz, egészség, testiség.
A katolikus vallás célja az emberek szentté válása és üdvözülése, hogy haláluk után a mennyben, Krisztus királyságába kerüljenek.

A politika az itt és most, és esetleg a következő választásig tartó életforma. Mindenféle emberekkel.
A katolikus vallás az örökkévalóság vágya Istennel.

Hosszan sorolhatnám. De elefántról értekező vak, aki nem érti. Még akkor is, ha a társadalom mindenfélesége okán a katolikus vallást is az elefánttapogatók módján szokás értelmezni.

Ha még nem osztotta meg
ezt az oldalt, itt is megteheti:



- Az erkölcstelenség modern csőszei

Akinek nem sikerül a fent részletezett különbséget megérteni és észben tartani, honnan veszi a bátorságot, hogy a képzeletének sületlenségeit harsogja a valóság helyett? Miféle erkölcs, miféle erény az, ahol az aktuális érdekek oltárán leölik a létezés legmagasabb célját?

A katolikus vallás nem világpolitika, a pápa pedig nem államférfi, hanem Róma püspöke, a katolikus egyház legfőbb papja. Még akkor is, ha bizonyos neo-protestáns jobber újságírók szerint az.

Sajnos a modern világ eleve torzít mindent, ám ettől nem pont a jobboldalnak kellene eltérnie? A konzervatív kereszténydemokráciának nem az igazságot, hanem a balos narratívák tükörképeként kell ugyanúgy valótlanságot állítani, csak más előjellel? Ha igen, mióta?

Először is: a katolikus vallás nem egy termék a világpiacon. Ez egy tudáson, megértésen, logikán és hiten alapuló, a Föld összes országában élő minden katolikus világnézete. Nem pedig egy országon (pláne nem egy városon, vagy egy bibliakörön) belüli protestáns felekezeté. Azért van központja és pápája, hogy az országok fejedelmei ne tudják leuralni, és kényük s kedvük szerintire facsarni az emberek hitét. Ha megnézzük az egykor volt legnagyobb nyugati protestáns országokat, azt látjuk, hogy azokból lettek mára a legnagyobb liberális országok. És ezek mindegyikében a politika túszul ejtette a protestáns egyházakat, mert magányosak voltak, nem volt országokon átnyúló, erős és centralizált erejük. Így könnyű prédájává lettek a náluk mindent leuraló politikai térnek. Mára a Szentírással homlokegyenest elletétes dolgokat harsognak lelkészeknek mondott leszbikus nők. Ez a politika által leuralt vallások valódi arca. A természetellenesség hamis piedesztálja, ami megszűnt kereszténynek lenni.

Másodszor: bár a katolikus vallásnak utat kell mutatni a katolikusoknak az új, az eddigi korokra nem jellemző világi problémák helyes értelmezésére és kezelésére, attól az még nem lesz politika. Ahogy az sem lesz katolikus nézet, amit a Momentumos, (sokatmondóan) Barabás nevű homoszexuális bérpolitikus művel mostanság, papságot és katolicizmust mocskoló plakátjaival. Az viszont mókás, hogy református embert katolikus papnak, és nem református lelkésznek öltöztet rajtuk - ebből is látszik, mennyire ostoba az, aki a politikából próbál olyan dologról magyarázni, amihez nem ért. Ám attól, hogy a baloldalon hülyék vannak, nekünk nem kellene a tükörképükként azzá válni, csak más előjellel és más tévedésekkel.

Harmadszor: a katolikus vallás messze nem azonos a protestáns vallásokkal, és nem csak külsőségeiben, hanem hittételeiben, értelmezésében, és még sok-sok mindenben eltér azoktól.
A protestáns vallások és mozgalmak, meg szekták száma mára közel 45 000, azaz negyvenöt-ezer. Ezek ahányan vannak, annyiféleképpen gondolnak és értelmeznek kisebb és nagyobb dolgokat. A katolikus szemlélet NEM az, hogy ő az egyik ezen ködben, hanem az, hogy ez az ősi, egyetlen Egyház, amin kívül nincs üdvösség, amit maga Jézus Krisztus alapított Szent Péterre építve.
Nem mellesleg egy katolikus templom nem csak belső díszítésében tér el pl. egy reformátustól, hanem annak mibenlétében is. Ahogy egy katolikus Szentmise sem csupán szertartásában homlokegyenest más, mint a református, hanem mibenlétében is, ahogy a szentáldozás (eucharisztia) sem úrvacsora stb., stb., stb.
Az még érthető, hogy ateista vagy agnosztikus szemmel érthetetlen meg lényegtelen különbségek ezek; de jobber, állítólag hívő keresztény embereknek illene tudni a különbségeket. Már akkor is, ha történetesen neo-protestáns újságírók.

Negyedszer: a katolikus vallás nem kér a politizálásból és annak aktuális elvárásaiból.
Egy dolog, hogy a protestáns egyházak és mozgalmak létrejöttükkor mind az adott kor politikájára és közéleti problémáira akartak választ adni, de ők ugyebár NEM katolikusok. Maga a protestáns szó is úgy jött létre, hogy a saját császárjuk egyik, a Luther féle új tanokat elutasító rendeletére a német fejedelmek egy csoportja kijelentette, hogy ők ezt elutasítják, mert tiltakoznak - pontosabban: protestálnak. A protestáns szó tehát ebből a teljesen egyértelműen (hatalom)politikai cselekedetből származik.
Érdemes tudni, hogy még maga Luther Márton sem új vallást akart létrehozni. Haláláig wittenbergi katolikusnak mondta magát, úgy gondolva, hogy a római és görög-keleti katolikus egyház új irányát, a wittenbergit hozta létre.
Halála után a követői döntöttek úgy, hogy ettől eltérnek. Ez az irány lett az evangélikus (avagy: Lutheránus) egyház, ami a mai napig úgy tartja, hogy valójában ők maguk a katolikus egyház, amit hibátlanra reformáltak. Érdekes az is, hogy az idők során Luther tanaiból sok mindent kidobtak, sosem létezettnek véve. (Tehát mégsem volt tévedhetetlen, és tanaiból később szájíz szerint válogattak.) Ennek persze oka van, mert a császárellenes német fejedelmek (nem önzetlen!) vendégszeretetétét és védelmét élvezve, Luther egészen másféle életet élt, mint róla gondolni szokták, és a féktelen orgiáit és paráználkodásait igazolni próbáló magyarázkodásai nem kompatibilisek a róla alkotott legendákkal, meg a „pápisták” ellen keltett gyűlölettel, hiszen ez valójában a más szemében a szálkát, sajátjában a gerendát tipikus, wittenbergi esete.

Újabb követői és szimpatizánsai később úgy döntöttek, ők majd új vallás lesznek. Eljött Svájcban Kálvin és az angoloknál VIII. Henrik ideje, és megindult a számtalan új és újabb keresztény egyházak és vallások létrejötte - aminek folyamata a mai napig tart. Anabaptisták és baptisták, adventisták és pünkösdisták, unitáriusok és hasonlók. Különféleképp értelmezik még a Szentháromságot is, olyanok is vannak köztük, akik egyenesen tagadják, sokan közülük még a Bibliából is kihagytak teljes részeket - újfent személyes elképzelésük szerint. (Sőt, pl. a mormonoknak ifj. Joseph Smith a 19. században új evangéliumokat is írt.) Létezik magát ókereszténynek mondó társaság is, ami a nevével ellentétben a 18. század végén jött létre, és alig száz évvel később már féltucatnyi ágra szakadt, és minden világi divatot (pl. LMBTQI) boldogan és önfeledten támogat. Manapság már ázsiai verzió is van, egy Amerikában élő kínai nő Jézus Krisztus reinkarnációjának hirdeti magát.
De nekünk is van hasonlónk, Tamás pásztor apostolnak hívatja magát a neo-protestáns gyülekezetében, miközben ezoterikus kóklerekre jellemző módon, illúziókkal és szuggesztiókkal szédíti a benne bízókat. És akkor még nem beszéltünk a liberális kereszténység kategóriába tartozó szektákról és mozgalmakról, sem a felszabadítási teológiáról, ami a közhiedelemmel ellentétben megint nem katolikus eredetű, hanem Rudolf Bultmann evangélikus - vagyis: lutheránus - lelkész agyszüleménye. (Ő az Újszövetség ún. „mítosztalanításával” vált ismertté, vagyis mindent, ami Isteni tett és akarat, emberi gyarlóságoknak meg képzeleteknek hazudott.)

Ezzel a máig tartó reformáció ócskapiacán megérkeztünk a szájíz szerinti vallásválasztás korába, ahol Isten és az igazság nem cél, hanem gagyi minőségű, Istenkép-utánzatok árucikkei lettek, amit szemtelen kofákra jellemzően kell kínálgatni. A kivitelezést John Shelby Spong, progresszív anglikán püspök is tanította az 1998-as, „Változtass vagy kihalsz” c. könyvében. Ez a legtöbb neo-protestáns és progresszív mozgalom alapja is, narratíváik szerint Ábrahámtól Szent V. Piuszig mindenki mindenben tévedett, az ám az Örökkévaló igazság, amit a CEU-n tanítanak a bölcsészkaron. Ebben nincs semmi meglepő, ez teljesen azonos az eddigi, a régebbivel protestálva modernizáló reformálásokkal, ami mindig a korszellem világi vágyait követte. Ezen ágakban az a legfőbb közös vonás, hogy mindegyik gyűlöli az ősi katolicizmust.
A protestantizmus létrejötte óta nagyon sokan pont olyan sértődöttségből meg (szintén ego adta) karriervágyból csatlakoztak hozzájuk, mint most a Tisza párt vezetőségénél látni: „csalódott Fideszesek”, ahogy magukat hívják. (De ez csak belbudai karriervágy.)
Az ilyesmi megint nem hit és erkölcsi elkötelezettség, hanem világi javak utáni (beteges?) kaparás, vagy épp egy nárcisztikus személyiség önigazolási vágya.
Aki ilyesmire vágyik, az százával találhat magának naprakész és még naprakészebb pünkösdista vagy liberális keresztény mozgalmat, abból világszerte is több ezer van, mind azt mondja, hogy eddig minden korban mindenki hülye volt, de szerencsére itt vannak ők, a helikopter.

De ez akkor sem a katolikus szemlélet és hozzáállás, ha a világi divat most a felszínesség, ami azt hiteti el az emberekkel, hogy az összes keresztény vallás ugyanaz, oly mindegy, melyiket választja valaki, a szájíze szerint keresve tanítót magának. (Tehát Toroczkai és Gyurcsány megtanítja, hogyan kell egy Tiszásnak elkötelezett Fideszesnek lenni???)
Sőt, pár évtizede akár „maga módján keresztény” is lehet, mert ki is taníthatna jobban valakit, ha nem önmaga (kevélysége).

Katolikus szemmel az ilyesmi nagyon messze áll az igazság keresésétől, és Krisztus megértésétől és elfogadásától. És még távolabb a valódi tudástól, ami befektetett (tanulási) munkát igényel a felszínesség, vagy az emberi ego kényelmes önigazolása helyett. Ez utóbbiak mind a fenti példában mutatott elefánton vitatkoznak, ami olyan, mint a seprű. Nem, mint a cintányér. Dehogy, akár az oszlop!

Az, hogy valaki hisz Krisztusban, messze nem azt jelenti, hogy érti is. És ha nem érti, nem lesz képes az ő elvárása szerint gondolkodni. És aki nem megfelelően gondolkodik, tettei - és ez által az élete is - helytelen lesz. Miből gondolja bárki, hogy bejuthat Krisztus mennyei királyságába úgy, hogy az ő elvárásával ellentétes életet élt? Mikor lett ismeretlen és értelmezhetetlen az a szó, hogy: „tévhit”?! Mióta azonos a hit és a tévhit?
Érdemes azt is észrevenni e káoszban, hogy ezen 16., 17., 18., 19., 20., és 21. századi új vallásokat előttük soha senki nem hitte. Nem véletlenül szokták nem létezőnek venni sem az apostolok tanítványainak, sem a későbbi szentek tanításait és intelmeit, lecserélve azt új és újabb, modern és még modernebb időszakok álbölcseskedő okoskodóira.
A katolikus szemlélet nem az ilyesmi elfogadása és vállon veregetése, hanem az egyre messzebb távolodott tévelygők visszafordítása Krisztushoz, aminek egyetlen módja van: ha katolizálnak, és megismerve, elfogadva és megélve az igazságot jó katolikussá válnak. Mert Isten nem káoszt teremtett, és nem össze-vissza mindenféle elvárásai vannak, hanem mindenkire ugyanaz, amit csak az emberek szeretnek annyiféleképp értelmezni, ahányan vannak. Emberi elképzelésekből végtelen számú létezik - de ettől még igazságból és valóságból csak egy. Isten nem sokszínű, folyvást változó és mindenféle, hanem maga az örökkön való, legfőbb igazság egysége.
Ezért van az, hogy a katolikus tanításban a tévedésnek/tévtanításnak nincsenek jogai, és hogy a lelkiismeretet nevelni kell, mert a lelkiismeret önmagában nem az igazság forrása, hanem a szubjektivizmusé.

Ötödször: Addig rendben van, hogy a politikai tér számára az egyszerű és kényelmes, ha minden támogatót és szimpatizánst egy kalap alá vesz. Tekintve, hogy ezek (közel) azonos jellegű, világi érdekek és nézetek életmód központú, világnézeti csoportja, ezzel nincs gond.
De amikor ez átcsap a mindenek felettiségbe, és már ott tartunk, hogy tudósok, zenészek, színészek, festmények és irodalmárok is csak a politikán át értelmezhetők, az hányingerkeltő.
Lassan a vasárnapi ebéd is politika - a két pólusú értelmezés szerint ez már csak és kizárólag vagy rántotthús tört krumplival, vagy főtt csalán sült tücsökkel. Minden más a hazaárulók vagy a bigott agyhalottak gonosztettei.

A vallási eltérések erőszakos összemosása és politikai szinkretizálása ugyanilyen undorító és hányingert keltő tevékenység.
Tudtommal sem bal-, sem jobboldali politikusra nem szavazott senki azért, hogy ezt tegye.
A médiában dolgozókat pedig elvileg azért fizetik, hogy utánajárjanak annak, amitől írnak és beszélnek, nem azért, hogy önnön képzeletviláguk tévedéseit hirdessék.

Aki tehát valótlant állít, hiába próbálja önmagát erénycsősznek beállítani, attól még e tette erkölcstelen; és ezzel ő maga elfogadhatatlanná válik - legyen akár politikus, akár médiamunkás, akár influenszer, akár bármi más.

Ha még nem osztotta meg
ezt az oldalt, itt is megteheti:



- A Vatikán valósága

1965-ig a Római Katolikus Egyház, apró külsőségektől eltekintve az volt, mint már Árpád vezér honfoglalása idején. Aki még Horthy Miklós korában katolikus Szentmisére ment, pont olyan liturgián vett részt, és azt és úgy hitte, mint Hunyadiék, II. András, Könyves Kálmán, Szent László vagy Szent István. És nemcsak nálunk, hanem a világ minden részén, mindenhol.
Mint mindenhol, ahol emberek vannak, az Egyházon belül is voltak persze (hatalom)politikai visszaélések. Kinek a császárrá koronázását támogatja a pápa, kinek a hűbérese legyen püspök, stb. Ám ezeknek semmi közük nem volt dogmákhoz és hitigazságokhoz, tanításhoz és világnézethez, soha fel nem merült az, hogy ezeket az aktuális kordivat elképzeléseire alakítsák. Még a hírhedt „Borgia pápa”, aki a fiát akarta Itália királyának, és ezért a különféle visszaélésektől sem riadt vissza, sem tett ilyet, mert ez még neki is elképzelhetetlen lett volna.

Sajnálatos módon a II. Világháború, és az utána következő időszakokat ahogy a világ országainak, a Vatikánnak sem sikerült sérülés nélkül átvészelnie.
Sajnos áttört az évezredes falakon a világ mocska, mert oda nem illő embereknek sikerült bejutni és pozíciókba kerülni. Gazemberek mindig is voltak a történelemben, ám ezeknek a korrupció és a kisebb-nagyobb visszaélések már kevés volt, ők már mindent akartak, és bármilyen módon - és hogy még a látszatra se kelljen adniuk, már alapvető hitigazságokat és az ősi liturgiát is nekiálltak lerombolni. Nekik már a katolikus hitvallás nem cél, nem útmutató, hanem csak eszköz lett, akár a protestantizmus (mára) 45 ezer ágában.

A Vatikán - soha nem látott módon - olyan lett, mint a világi politika zűrzavara. Egy beteg világ ragálya átterjedt az Egyházra is, az örökérvényű helyett megjelent az aktuális szemlélet, a közel 2 ezer év folytatása helyett a reformálgatás és modernizálgatás. Pedig a katolicizmus soha nem volt egy ipari cég gyártósora, aminek berendezéseit folyamatosan újítani kell a hatékonyabb termelés érdekében.
Mára a katolikus egyházon belül is hemzsegnek a kommunista modernista, meg a liberális progresszív beállítottságúak.
Ők a változások tornádóit akarják az örökérvényű szélcsend világába hozni.
Megint mások sokkal inkább szeretnének protestánssá lenni, mert a lelkészek élete és munkája könnyebb, mint a papoké - de eszükbe sincs ehhez kilépni a nagy és erős katolikus egyházból.
Újfent mások újkonzervatív félhaladárokként gondolkodnak. Nekik tetszenek a változtatások ötletei, de csak ha azokat nem gyorsan és átgondolatlanul, hanem szépen, lassan (ahogy a békát kell megfőzni a kondérban), kis lépésekként és megfontoltan gondolják megvalósítani.
Aztán vannak, akiknek minden mindegy, csak őket személy szerint hagyják békén.
Megint mások ellene vannak a változtatásoknak, a tradíciók és hagyományok vallását nem akarják a modernizálás progresszív elképzelése szerint, 20 évente megváltoztatni, az aktuális kor divatjának és igényeinek megfelelően.

Az alapkérdés, melyben már jó ideje egy belső polgárháború dúl a Vatikánban, lényegében nem bonyolult. A Katolikus Egyház, ahogy minden világi dolog, afféle multinacionális üzleti vállalkozásként működjön, a siker-pénz-csillogás szemlélete szerint, annak népszerűséghajhász marketingével, vagy maradjon annak, ami eddig volt.

Leegyszerűsítve: Istennek vagy az embereknek feleljen meg a világ legnagyobb egyháza?

A döntést bonyolítja, hogy az új farizeusok azzal indokolják a modernizálások szükségességét, hogy az Anyaszentegyházon kívül nincs üdvösség, tehát minél több embert be kell vonzani, megmentve őket a kárhozattól. Óh, míly nemes tett, míly szépen hangzik!
Elfeledik hozzátenni azt a tényt, hogy attól, hogy valaki névleg katolikus, ám nem annak megfelelően él, még ugyanúgy elkárhozik, mint egy marxista, vagy egy pogány ezoterikus, mert az Egyház nem kólaautomata, ahová bedobva egy érmét kiadja a gép az üdítőt.

Nem mellesleg, ha már egyszer ezen haladárok nem a protestánsok szokása szerint, új egyházat alapítanak, hanem egy meglévőt akarnak elrabolni maguknak, hogy „emberarcú egyház” definícióval az épp aktuális kordivathoz alakítsák; vajon a világ melyik részének civilizációs elvárásaira akarjanak torzítani? Európa? Észak-Amerika vagy Dél-Amerika? Közel-Kelet? Távol-Kelet? Afrika? Mert ezen területeken homlokegyenest eltérő az ott élő emberek gondolkodása, így az elvárásaik is. Bár nagy divat manapság nálunk azt lózungolni, hogy ez az európaiak vallása, de ez is ostobaság. A kereszténység elsők között a mai Szíriában terjedt el, az talán Európában van? Jézus Krisztus egyik tanítványa, András apostol Szkítiában terjesztette (hatalmas sikerrel!) Isten igéjét. Az ősi szkíták hona Ázsia, nem Európa.
A katolikus eleve egyetemeset jelent, mert a katolikus egyházhoz bárki, bárhol, bármikor csatlakozhat a Föld bármelyik pontján, ott helyben. Ez tehát nem „európai vallás”. Az, hogy az európai civilizációra nagy hatással volt, más dolog - az Európa történelme és magánügye.

A katolikus 7 főbűn közül az első a kevélység. S lám, azon haladárok vágya, akik szerint a katolikus vallás igazodjon az ő kontinensük életmód-divatjának szemléletéhez, vajon mi, ha nem kevélység?

Miből gondolják a mai progresszívek, hogy a koreaiak és a nigériaiak is hozzájuk hasonló buzulás-rajongók akarnak lenni? Egyáltalán: honnan veszik a bátorságot az ősi, egyetemes hit nyugati divat szerinti torzításra, és miből gondolják, hogy keleten és délen is mindenki erre vágyik? Mi ez, ha nem a szabadkőművesek és az USAID botrányos, aljas és erkölcstelen szellemisége?

Ez a Vatikánba férkőzött, nyugatias, haladár elmebetegség nem véletlen hozott soha nem látott belső feszültségeket és ellentéteket; amelyek mára egyre jobban szétfeszítik a katolikus egyház évezredes egységét - a protestánsok, az ateisták és a mohamedánok nagy örömére.

Ráadásul ebben a titkos polgárháborúban már megtörtént a modernisták első atomcsapása a katolikusság mibenlétére, az 1965-ben lezárult II. Vatikáni Zsinattal.
Ez számtalan érthetetlen és értelmezhetetlen változást hozott, ami az akkori haladárok szerint soha nem látott magasságba és népszerűségbe emeli majd a Katolikus Egyházat.
Ám az eltelt évtizedek bebizonyították, hogy ennek az ellenkezője történt. A megújított és még miseliturgiájában is megváltoztatott Egyház soha nem látott hanyatlásnak indult. Olyan ez, mint amikor valaki a garázsban fel akarja tuningolni az autóját, csakhogy semmit se tud az autószerelésről, mert eddig mindig csak vezette azt.

Az alap koncepció valami olyasmi volt, hogy sok mindent a protestáns egyházakhoz hasonlóan kellene csinálni a külsőségekben. Kukába a régi gregorián énekekkel, legyen népnyelvi kántálás. Legyen asztal az oltár előtt, mert azt úgy szeretik a protestánsok. És ne legyen már szó angyalokról az imákban, mert az csípi protestánsok szemét. Meg Szűz Mária szeplőtelensége is, úgyhogy az is maradjon ki. És szentáldozás is legyen úrvacsora jellegű kézbe áldozás, mert a protestánsok nem szeretnek közben Krisztusra gondolni, ezt csak szimbolikusan szeretik látni, és az utolsó vacsorát, szimplán zabálásként értelmezni. És hosszú lenne felsorolni az összes módosításukat.
Az új liturgiáért felelős Annibale Bugnini érsek, 1965 márciusában erről így nyilatkozott: „Meg kell fosztanunk a katolikus imáinkat és a katolikus liturgiát mindattól, ami akár a botlás kövének árnyéka lehet a különélő testvéreink, vagyis a protestánsok számára.” (Az ő módszereiről majd később.)
A modernisták úgy gondolták, mindezektől biztos nagyon sokan konvertálnak majd katolikussá a protestánsok közül. Nem így történt.

A modernisták ugyanis (mit a haladárok általában) annyira „okosak” voltak, hogy azt képzelték, hogy ha a Boci csoki csomagolását módosítják, attól a Melba kockát kedvelők mind át fognak szokni. És ha ettől se, akkor a csomagolásba kekszes szeletet kell tenni, na majd attól biztosan...
Mert a Boci csoki nem attól lesz ismert és népszerű, ha sok-sok fáradtságos munkával minél több emberrel megismertetjük, ó dehogy! Mókolni kell rajta valami olyat, amitől majd azt fogják levenni a polcról. Kevés munka, nagy haszon, így megy minden a globális piacon.

Jól látható, hogy Istennek nem volt helye e változásokban, Ő fogadja el, hogy ezután így lesz és punktum. Még akkor is, ha mindez az akarata ellen való.
Érdekes, hogy az Ószövetségben a zsidóknál sok ilyen hozzáállást látni - de mindegyik nagy pofára eséssel járt. De sebaj, Izrael népéből idővel mások álltak elő azzal, hogyan kell ravaszul kijátszani az Istent - majd bemutatták, hogyan kell nekifutásból pofára esni.

Ezt tette Annibale Bugnini is, pofára is esett, de legalább mindeközben rengeteg kárt okozott azoknak, akik bíztak benne.

Ha még nem osztotta meg
ezt az oldalt, itt is megteheti:



- Bugnini, és a Vatikán reformátorai

A mai szentmise liturgiáját, a novus ordót 1970-ben vezette be VI. Pál pápa. A liturgikus reform a II. Vatikáni Zsinat konstitúciójának alapelveit volt hivatott átültetni a gyakorlatba. A reform véghezvitelével megbízott bizottságot Annibale Bugnini vezette, aki 1969-től az Istentiszteleti Kongregáció vezetője, 1972-ben pedig érsek lett. Bugninit egyébként először 1948-ban XII. Piusz bízta meg egy reformot végrehajtó liturgikus bizottság vezetésével, s ezután is ő volt a kisebb-nagyobb liturgikus változások kidolgozója, de egészen addig mindez a régi rítus keretei közt maradt. Bugnini tagja volt a zsinatot előkészítő liturgikus bizottságnak, illetve a zsinat liturgikus konstitúcióját elkészítő testületnek is.

A munkamódszere egészen különleges volt. Ahányszor kitalált valamit, a bizottság bíborosainak azt mondta, hogy ezek őszentsége, a pápa ötletei, aki nagyon szeretné, hogy ez így legyen. A bíborosok pedig nagyokat csodálkozva, egyesével rá is bólintottak, mondván: ha ez Róma püspökének akarata, hát legyen, biztos jól átgondolta. Így aztán a bizottsági ülésen Bugnini ötletei gond és ellenőrzés nélkül átmentek. Ezután ment VI. Pál pápához azzal, hogy íme, ez a bíborosok egyhangú javaslata, amit kemény munka és hosszas eszmecserék után hoztak. A pápa is nagyot nézett, mert ránézésre is orbitális marhaságnak tűnt, de ha az erre a feladatra kiválasztott, nagy tudású bíborosok erre az álláspontra jutottak, ám legyen.
És ezzel be is került az agyalmány az új módosítások közé, publikálásra került és a hivatalos liturgia része lett.
Majd a következő, az utána jövő és minden, amik csak kipattantak Annibale Bugnini zavaros elméjéből. Így jött létre a ma használt miserítus is, amire az ősi lett lecserélve.

Ami csalással és megtévesztéssel történik, az jogilag bűncselekmény. És ami bűncselekmény által valósult meg, az érvénytelen. Amikor VI. Pál rájött, hogyan végezte Bugnini a rá bízott feladatot, azonnal leváltotta, és pápai nagyköveti címmel Iránba száműzte.
Viszont nem merte eltörölni az eddigi reformálásokat, mert félt, hogy ezzel lejáratja nemcsak magát, hanem az egész Vatikánt és általa az Egyházat is. (Pedig egy hangos, ám az őszinteséget látva hamar lecsendesülő botrány hosszútávon lényegesen kisebb károkat okozott volna.)

Akik személyesen ismerték Bugnini érseket, úgy gondolják, hogy alapvetően nem volt gonosz és rosszindulatú, csak egy öntelt, szűklátókörű és nárcisztikus idióta. Egy jó szándékú machiavellista, aki megfojtja ellenfeleit, mert azok nyilvánvalóan tévednek, neki pedig nyilvánvalóan igaza van. Egykori munkatára, Louis Bouyer atya az emlékirataiban így írt róla: „épp annyira képtelen volt az okulásra, mint amennyire nem volt becsületes”.
(Bugnini sokak szerint szabadkőműves volt, de ez nem lett egyértelműen bizonyítva.)

A modernisták legnagyobb ellenfele, Lefebvre érsek atya így emlékezett vissza arra, amikor Rómában, az 1960-as évek közepén több más egyházi elöljáróval együtt Bugninivel beszélgetett:

„Lehetőségem volt saját szemmel látni, milyen befolyása volt Bugnini atyának. Az ember elgondolkodik, hogyan történhetett ilyesmi Rómában. [...] Megkértük Bugnini atyát, hogy magyarázza el nekünk, mi az új miséje, mert ez egyáltalán nem volt kis esemény. Közvetlenül a zsinat után szó esett az „új miséről”, a „novus ordóról”. Mit jelentett mindez? [...] Bugnini atya nagy magabiztossággal elmagyarázta, ez megváltozik, az megváltozik, és bevezetünk egy másik felajánlási rendet. [...]
… annyira megdöbbentem, hogy néma maradtam, egy szót sem tudtam szólni. Hogyan lehetséges, hogy erre az előttem álló emberre bízzák a katolikus liturgia, a szentmiseáldozat, a szentségek, a Breviárium és minden imánk teljes reformját? Hová megyünk? Hová megy az Egyház?

Az egyikünk megkérdezte Bugnini atyától: „Ez aktív részvétel, azaz testi részvétel, azaz szóbeli imákkal való részvétel, vagy lelki részvétel? [...] Az egész miséjét a hívek részvétele köré építették. Mi, bencések, a hívek segítsége nélkül mutatjuk be a miséinket. Ez azt jelenti, hogy fel kell hagynunk a magánmiséinkkel, mivel nincsenek híveink, akik részt vennének rajtuk?”

Pontosan ugyanazt ismétlem, amit Bugnini atya mondott. Még mindig a fülemben van, annyira megütött: „Őszintén szólva, erre nem gondoltunk!” - mondta!”

Míly tökéletesen jellemzi ez a mániákus módosítgatókat! Fogalma sincs mit csinál, de nagyon büszke rá.

Talán innentől érthető, miért lett a 20. században a Katolikus Egyházon belül 2 nagy tábor, a tradicionalisták (avagy: hagyományhűek) és a modernisták (avagy: reformátorok).
Annyit még érdemes hozzátenni, hogy a Bugnini által lecserélt Szentmise már a Kr.u. 7. században is ismert és használt volt. Ezt ajánlotta és tette örökérvényűvé a reformáció ellen létrejött Trienti Zsinat, és utána Szent V. Piusz, aki Isten átkát kérte mindazokra, akik valaha is tiltani próbálják.

A modernisták épp ezért gúnyolják a tradicionalistákat „trientisának”. Ők Luther szellemi örökösei, akiknek a katolikus hit csak egy jó megélhetési forma, semmi mást nem kell tenni hozzá, csak a világi nagyhatalmak közül választani egy politikai teret, amit mindenben ki kell szolgálni. Csendben jelzem, hogy Magyarországon ők uralják a Katolikus Egyházat, oly sikeresen, hogy nálunk alig tud valaki arról, hogy közük nincs a hagyományos katolicizmushoz, e helyett mindenki őket gondolja konzervatívnak. (Erről itt írtunk: Miért vezeti félre híveit egy modernista pap?)

A tradicionális katolikusok véleményét minderről Dr. Peter Kwasniewski teológia professzor így fogalmazta meg:

„Nem bízunk a Consiliumot vezető emberekben, különösen Bugnini félékben, és nem számít, hány bíborvörös arcú prelátus áll fel, és hirdeti gőgösen: „Ez volt a Szentlélek akarata”, vagy „Ez volt a II. Vatikáni Zsinat diktátuma”, vagy „VI. Pál hirdette ki”.
Mi mindig ragaszkodni fogunk ahhoz a nagyszerű liturgikus hagyományhoz, amely szervesen fejlődött ki Szent Pétertől, Szent Damaszosztól, Nagy Szent Gergelytől a huszadik századig, és a számunk tovább fog növekedni, még akkor is, ha az egyházmegyék egyesítik a plébániákat, eladják a templomokat, és jogi visszaélésekkel újabb károkat követelnek el.

A 60-as és 70-es évek lelkes liturgikusai napjaink öregedő nosztalgikusai, mivel az Egyház egyre inkább kettészakad azokra, akik komolyan veszik a bevett dogmát, hagyományt és liturgiát, és azokra, akik a szétesésig modernizálnák azokat.”

Ennek megértéséhez fontos tudni, hogy a II. Vatikáni Zsinat nem kinyilatkozások, hanem ötletelések tárháza volt. Az erről szóló dokumentumokban a zsinaton részt vevő bíborosok maguk jelentették ki, hogy nem a Szentlélek vezérelte őket. Innentől érdekes, hogy a mai modernisták ezen változtatásokat és a megfogalmazott új egyházképet a Szentlélekre fogják. Sőt, a Bugnini féle módosításokat is. Meg úgy általában mindent, ami szembe megy a közel 20 évszázad alatt szép lassan, egymásra épült nézetekkel.

A 21. századra annyi változott, hogy megjelent a modernisták új generációja, a progresszív is. Ők a mindenféle szexuális perverziók, természetellenes életmódok dicsőítése mellett a cölibátus eltörlését és női (lehetőleg: leszbikus házasságban élő) papok engedélyezését akarják. Pont úgy, mint a világi politika progresszív liberálisai.

Ezeknek ellenállni, és a modernisták által okozott károkat megszüntetve a hagyományos értékrendet (és liturgiát) akarta XVI. Benedek pápa visszaállítani. Mint tudjuk, gyorsan lemondásra is kényszerítették.
És mi volt a lemondásának magyarázata a magyarországi jobber politikai térből? Hát az európai migráció, azt nem akarta ám engedni, de nem hagyták, hogy megakadályozza! Mennyi értelmes, és jól tájékozott(?) ember! Hisz mi más is lehetett volna Amerikától Afrikán át Ázsiáig az összes katolikus bíboros problémája, ha nem az, hogy Magyarország beengedi-e az arabokat vagy sem? Ugyan, mi más gondja is lehetett volna a Katolikus Egyháznak ezen kívül, és mi máson is vitáztak volna? Hisz annyira minden hibátlan és tökéletes a Vatikánban, akkora összhanggal meg tájékozottsággal, hogy semmi más nem érdekli őket.

Bugnini óta a Vatikánban annyi változott, hogy a modernisták már nem mernek hirtelen és egyszerre óriási változásokat eszközölni - inkább kicsiket, aprókat, de azt folyamatosan. Ám ezzel lépésről lépésre, beteges megfelelési kényszerrel tovább lökdösik a szakadék mélye felé a Katolikus Egyházat, a folyvást megújulni vágyó neo-protestantizmusra (sőt, újabban a pogányságra is) hasonlító megoldásokkal - a régi, örökérvényűek helyett.
Pont úgy, ahogy manapság bezzegnyugat jóléti államaiból lassan rosszléti államokat sikerül kreálni a liberális változások önjelölt bölcseinek.

Érdekes az is, hogy manapság a kommunista modernisták konzervatívnak tűnnek a progresszívekhez képest - de ettől még mindkettő egy tőről fakad. És ez a tő nem a katolicizmus, hanem az egoizmus.
Mára pl. Magyarországot az öreg modernisták uralták le Rákosi békepapjainak szellemiségében, míg Németországot a náluk is modernebb progresszívek.

Persze vannak, akinek elege van a kísérletezgetésből, és vannak, akik szerint bele se kellett volna ezekbe kezdeni. Ők a tradicionalisták, akik a haladárok által megrongált dolgokat vissza akarják cserélni a régi, jól bevált hagyományosokra.

Ide tartozott a jó XVI. Benedek pápa is - őt gyorsan le is mondatták, hogy jöhessen helyette egy haladár. Ő lett I. Ferenc pápa. Benne az összes modernizálni és visszaállítani akaró egyszerre csalódott, de legalább a média állandó hazudozásai és torzításai miatt az összes létező politikai tér idővel ünnepelni kezdte, azt képzelve, hogy ő is politikus, ráadásul nekik és értük dolgozik.

Így lett I. Ferenc pápából lényegében rock sztár. Körbe hurcolták a világon, mindenhol vigyorgott és integetett, és ha mikrofont látott, rögtön riportot adott. Többnyire rock sztár módra zöldségeket, mindig olyasmit, amiről úgy gondolta, hogy az adott helyen az adott világi térben népszerű lesz.
Aztán ha nem lett, később adott riportot arról is, hogy nem úgy értette, vagy nem úgy mondta. Ez utóbbi is gyakori volt, mert a média cirkusza általában nem arról tájékoztatta a nagyérdemű publikumot, amit a katolikusok pápája mondott, hanem arról, amit a kapott válasz alapján a riporter gondolt. De sebaj, legalább megint róla szóltak a hírek, vele lett tele a sajtó.

A médiát az sem zavarta ebben, hogy a katolikus vallás nem azonos Ferenc pápával. Az sem érdekelte a szenzációk prostituáltjait, hogy a pápa magánjellegű kijelentései nem módosítják az Egyház dogmáit, kánonját, hittételeit és nézeteit. Mert az ilyen jellegű kijelentések pont azonos értékűek azzal, hogy Kiscsincsepuszta-alsó plébánosa mit javasolt Mari néninek arról, hogy vegyen-e új szoknyát a húsvéti Szentmisére.
E helyett elhitették olvasóikkal, hallgatóikkal vagy nézőikkel, hogy lám, a világ összes katolikusának mától azt kell gondolni és hinni, amit ők most kiforgatva és elferdítve tálaltak.

Ha még nem osztotta meg
ezt az oldalt, itt is megteheti:



- Pokoli helyzet

Tipikusan ilyen eset volt az is, amikor a magát „liberális szocialistának” mondó Eugenio Scalfari készített interjút Ferenc pápával.

A megjelenés hatalmas botrányt váltott ki, mert ebben az állt, hogy I. Ferenc pápa, a Katolikus Egyház feje kijelentette, hogy a pokol nem létezik. A hír befutotta a világsajtót, elvégre: ha nincs pokol, nincs kárhozat, ha nincs kárhozat mindenki automatikusan a mennybe megy (ahogy a progresszívek hirdetik) vagy rögvest megsemmisül (mint az ateisták gondolják, vagy a buddhisták vágyakozzák.)
És ez - talán mondani sem kell - a katolikus vallás értelmetlenné nyilvánítása, és a mindenféle életmód és tettek legalizálása.

A Vatikán a hivatalos oldalán azonnal cáfolta ezt a blaszfémikus zöldséget, de a médiát ez nem érdekelte, inkább egymás ostobaságait szemlézgették vidáman, mint világszenzációt.
Scalfari később elismerte, hogy a pápának tulajdonított egyes szavakat „maga Ferenc pápa nem osztotta”. Vagyis: pofátlanul hazudott, és a saját képzeletvilágát adta elő, mint a pápa szavait.
De a világsajtót ez már nem érdekelte, mert nem volt elég izgalmasan eladható hír.
Innentől sokak fejében az maradt, hogy: a katolikusok új dogmája szerint nincs pokol.

Mivel Eugenio Scalfari nagyon szerette a népszerűséget, így 2019-ben írt egy további cikket Ferenc pápával kapcsolatban, amelyben kijelentette, hogy a pápa „elutasítja Jézus Krisztus isteni természetét”. Ez is nagyot ment a világsajtóban. Ezt a Szentszék azonnal tagadta, mondván, hogy:

„ahogyan azt már más alkalmakkor is kijelentették, a szavak, amelyeket Dr. Eugenio Scalfari idézőjelben a Szentatyának tulajdonít a vele folytatott beszélgetések során, nem tekinthetők a ténylegesen elhangzottak hű beszámolójának, hanem a hallottak személyes és szabad értelmezését képviselik, amint az teljesen nyilvánvaló a Jézus Krisztus istenségéről ma írottakból.”

A liberális Scalfari tehát újfent csak öblöset hazudott, de sebaj, a posztmodern és az ezoterikus térben ez úgy terjedt el, mint valóság meg a katolikusok hivatalos álláspontja. (Pár évtized múlva pedig egyike lesz a „katolikusok eltitkoooljááák” konteóknak.)

Ferenc pápa azonban látva ezt az egész ramazurit, és hogy milyen sokaknak megtetszett világszerte a pokollal kapcsolatos totális anti-katolikus lózung, újfent rock sztárnak gondolva magát, egy riporternek az mondta, hogy ő szeretné, ha a pokol üres lenne.

Namost... Egyrész ez megint egy olyan magánjellegű kijelentés, amit fentebb már részleteztünk.
Másrészt az, hogy őszentsége, a római pápa mit szeretne, teológiai szempontból pont olyan lényegtelen, mint hogy mit szeretne Joe Biden, vagy Mari néni. Blogunk szerkesztői például azt szeretnék, hogy Magyarország a világ legnagyobb gazdasági és katonai hatalma legyen, hozzánk járjanak könyörögni az USA, Kína és India vezetői, és szűnjön meg nálunk nemcsak a nélkülözés, hanem a bűnözés is. Csakhogy nem teljesen mindegy, hogy mi mit szeretnénk?
Ugyanígy nem teljesen mindegy, hogy mit szeretne Róma püspöke az örök kárhozatban szenvedők jövőjéről? Persze hogy mindegy. Ez a nyilatkozat tehát pont olyan volt, mint amikor egy szépségkirálynő a dobogón könnyes szemekkel kijelenti, hogy legnagyobb vágya a világbéke. Jaj, de szép! Ám ettől még vannak háborúk és lesznek is.

Viszont Ferenc pápa rendesen benézte ezt a kijelentést, mert nem könnyes szemekkel tapsolók tömegeit eredményezte, hanem egy hatalmas felháborodást, melyben világszerte püspökök és bíborosok is voltak, akik ezért khmmm... Szóval finoman szólva melegebb éghajlatra küldték.
És jogosan, mert a közhiedelemmel ellentétben ő se teheti azt, amit csak akar, mert ő nem a katolikusok ura, hanem a katolikus vallás legfőbb szolgája.

Ahhoz, hogy megértsük az embert és tetteit, aki egy ideig I. Ferenc néven pápa volt, előbb meg kell érteni a katolikus vallás egyházának alapvető működését, és abban Róma püspökének szerepét.

Ha még nem osztotta meg
ezt az oldalt, itt is megteheti:



- Mi a pápa valódi jogköre?

Először is, a pápa nem egy politikai párt elnöke, és nem egy birodalom császára. Nem volt az soha, és azután sem lesz ez - mert nem is lehet. Ennélfogva nem teheti azt, amit csak akar, és nem hozhat olyan rendeleteket, ami neki tetszik, és nem adhat olyan parancsokat, ami aznap reggel hirtelen az eszébe jutott.
Nem diktátor, nem despota, nem önkényúr stb. Az, hogy a köztudatban ennek ellenkezője van, az a több évszázados katolikus ellenes, gyakran kereszténygyűlölő, sőt: vallásellenes, kommunista, vagy akár ezoterikus hőbörgések és handabandák eredménye.
A pápa a katolikus hit szolgáinak legfőbb szolgálója. És nem önkényura.

S mi több: a pápai tévedhetetlenség fogalma és gyakorlata sem azt jelenti, hogy van egy jogi kiskapu, amivel vissza lehet élni, a jogszabályok megkerülésével és kiforgatásával, ahogy Rákosi Mátyásék tették a koncepciós eljárásaikban.
NEM, ez nem katolicizmus, ez konteoizmus, amiben a legnagyobb ostobaság is valóságnak tűnik, ha sokan hallottak róla.

A római pápa, amikor ex cathedra (Szent Péter tanítói székéből) beszél, meg van védve attól a lehetőségtől, hogy tévedjen „az apostoli egyháznak adott és továbbörökített tanításban”.
Ennek viszont alapvető velejárója, hogy nem mondhat semmi olyat, ami ellentétes lenne bármelyik, eddigi tanítással.

S mi több: valójában a Katolikus Egyház alapban sem hozhat semmi olyan új dogmát, hittételt, bármit, ami ellentétes lenne a régiekkel.
Ugyanis a katolicizmus egymásra épülő tanok összessége, nem pedig valamiféle itt lebontott, ott kidobott, amott megváltoztatott ideológiai katyvasz.

És itt jön egy nagyon érdekes dolog, ami a modernisták és a tradicionalisták alapvető ellentétét adja: a II. Vatikáni Zsinat, és az azóta hozott változtatások jelentős része egyszerűen nem érvényes. Teljesen függetlenül attól, hogy kik írták alá, meg kik hozták a döntést és miért.

Ami ellentétes a kezdetektől fogva, egymásra épülő és hagymaként egymást átölelő tanokkal, az onnantól nem katolikus, tehát a katolikus vallásra nem érvényes.

Így nézve tehát a II. Vatikáni Zsinat, és az azóta történt dolgok csupán egy puccs az Egyház mibenléte, és általa maga Krisztus ellen.

Lássuk, mit ír erről a Wikipédia:

„a II. Vaticanum nem doktrinális zsinat, hanem pasztorális volt. Ennek megfelelően nem vonatkozik reá a tévedhetetlenség (latin: infallibilitas). Ezt megerősíti az azt megnyitó és lezáró okmány is.

Krisztus ugyanis Péter, illetve az általa vezetett apostolkollégiumnak és utódjának (római pápa és a vele egységben lévő püspökök testülete) csak dogma (tételes hitigazság) vagy hitvallás kihirdetésének esetére ígérte meg a Szentlélek tévedhetetlen vezetését, azaz azt, hogy rajtuk keresztül ezen esetben maga Isten szól. Ez akkor áll fenn, ha: 1.) hit és erkölcs kérdésében, 2.) visszavonhatatlanul (irreformabilis), 3.) az egész Egyház számára, 4.) ünnepélyesen gyakorolva a Krisztustól kapott tanítói hatalmat ("ex cathedra") hirdettetik ki egy hitigazság, vagy hitvallás.

Mivel a pápa és a véle egységben lévő püspöki testület csak a kinyilatkoztatás őrei, és nem urai, ezért lényegileg új valóságot nem hirdethetnek ki, csak megerősíthetik a tiszta tanítást, ha azt támadás éri. Ezt védi a kontradikció elve is, azaz egy dogma soha el nem évülhet, és ha "dogmaként" véle teljesen ellentétes tant hirdetnének ki, az utóbbi válik érvénytelenné. Csak külső dogmafejlődés lehetséges, organikus módon, anélkül, hogy meghasonulna a tanítás önmagával. Minden egyéb pasztorális, természettudományos, politikai stb. állásfoglalás sohasem lehet tévedésmentes, mivel időhöz kötött és változó valóságokhoz kötődik.
Mivel a II. vatikáni zsinat nem hirdetett ki tévedhetetlen tanítást, így dokumentumait az elmúlt 2000 év hagyományának a fényében kell értelmezni, orthodox (igazhitű) módon, avagy elvetni.”

Ennyit a modernizálgatások létjogosultságáról. Egyrészt még az új ötletek és ajánlások is - ha azok ellentétesek a régi, egymásra épült hittételekkel - érvénytelenek. És ami érvénytelen, azt bár lehet másokra erőltetni, de az nem katolikus, hanem eretnek cselekedet.
Másrészt a katolikus vallás szerint, aki az alapvető hittételeket megtagadja, az szabad akarata jogán, azonnal megszűnt katolikusnak lenni. Ő onnantól eltérő hite okán nem a katolikus vallást gyakorolja, innentől nem tagja az Egyháznak, mert abban katolikusok vannak.

Az egyház soha senkit sem dobhat ki önhatalmúlag - de aki eretnek lett, és így önnön döntése okán megszűnt katolikusnak lenni, azt szükséges „lepapírozni” - ezt szokták félreérthetően kiátkozásnak mondani.

Tehát abban a pillanatban, amikor egy katolikus - legyen az egyszerű, laikus hívő, áldozó pap, bíboros vagy püspök, ha az eddigi tanokkal ellentétes dolgot hirdet, megszűnt püspöknek, bíborosnak, papnak, hívőnek és katolikusnak lenni.

Ez a pápára is vonatkozik.
Róma püspöke, hiába Krisztus földi helytartója, ha megszegi ezt a szabályt, megszűnt pápának lenni, és onnantól a pápai trónszék újra üresnek minősül, és új konklávét kell összehívni.
Ez a tévedhetetlen kategóriába tartozó kinyilatkozásokra is így vonatkozik. Nem mellesleg Ferenc pápa egyetlen ilyen (tévedhetetlen) kijelentést sem tett, soha.

A régi tanok a szentek tanításain alapulnak, akik életükben több csodát is tettek, amivel Isten jelezte az embereknek, hogy őt kiemelte, és olyan kegyben részesítette, ami a szent istenkapcsolatát bizonyítja. Tehát amit egy ilyen ember mondott, az szent és sérthetetlen.

Persze el lehet térni a régi dogmáktól, és meg lehet ezeket bármikor módosítani, semmi más nem kell hozzá, mint olyan bizonyíték, ami megkérdőjelezhetetlen. Ám amíg olyan nincs, addig ez így marad.
Fontos megérteni, hogy itt nem olyan dolgokról van szó, hogy milyen legyen a papon a miseruha, vagy hogyan legyen feldíszítve az oltár egy ünnepnapon.
De az már igen, hogy egy liturgia megfelel-e az eddigi szemléletnek, hogy a Szentáldozás során a Krisztus testének minősülő ostya kellő tiszteletet kap-e, vagy csak a hívő kezébe van nyomva, és hasonlók. A Szentháromság mibenlétét sem lehet a (bármelyik) protestáns elképzelésre eltorzítani stb., stb., stb.

Ez pláne vonatkozik a manapság oly divatos LMBTQI(xyz) elfogadásnak mondott dicsőítésre is, és ez a leglátványosabb példája egyben az egyre divatosabb, totálisan antikeresztény szemléletnek. (A valódi katolikus álláspontot e témában Beer Miklós hazugságai kapcsán itt részleteztük.)

Manapság a médiából folyamatosan hallani, hogy:
Ó, a homoszexualitás (egy ideje: LMBTQI) elutasítása a vallásban is buta és ostoba dolog, mert ezek mára elavult, rég meghaladott dolgok.

Ebből persze visít a neo-protestáns, mindent a kor divatja szerint értelmező hozzáállás.

Lássuk, tényleg meghaladott-e az ilyesmi.

Mit mondott a Bibliában Pál apostol a Galatának írt levelében?

„Csodálkozom, hogy attól, aki meghívott titeket Krisztus kegyelmére, ilyen hamar átpártoltatok egy más evangéliumhoz, jóllehet nincs más; legföljebb néhány ember akad, aki megzavar titeket, és igyekszik elferdíteni Krisztus evangéliumát. De ha akár mi, akár egy mennyei angyal más evangéliumot hirdetne nektek, mint amit mi hirdettünk: átkozott legyen!

Amint már kijelentettük, most újra megismételjük: Ha valaki más evangéliumot hirdetne nektek, mint amit tőlünk hallottatok: átkozott legyen!

Az emberek kedvét keresem ezzel vagy az Istenét?
Talán embereknek akarok tetszeni? Ha még emberek tetszését keresném, nem volnék Krisztus szolgája.”

Azóta mi változott?

- Mikor nyílt meg az ég, s jött le az angyalok harsonaszójának közepette Isten, hogy mást hirdessen?
Ejnye no, úgy tűnik mostanában nem történt ilyesmi.
- Mikor történt meg a régóta várt, Krisztus második eljövetele, és mit mondott erről a témáról?
Nahát, ilyen sem történt.
- Esetleg nappali világosság árasztotta el az éjjeli eget, és ragyogó fényáradatban megjelentek az angyalok seregei, élükön Mihály, Gábriel, Rafael és Uriel angyalokkal, és mondták, hogy kukába mindennel, amit a Szentírás tanít?
Érdekes, ez sem történt meg.

Ha viszont nem történt ilyesmi mostanság - és nem történt - akkor mégis honnan ez a gőgös, meghaladott duma, és mire alapozzák? A saját szexuális vágyaikra? Talán Isten a természetellenes életmód rajongóinak nemi szerve? A tengrizmusban és a hinduizmusban valóban szokás pénisz formára faragott bálványt imádni, de az megint nem keresztény.

Attól, hogy ezt a bálványt mélytorkoztatva le lehet nyeletni sok protestáns közösséggel, ez még a Katolikus Egyház tanaival ellentétes, és az is marad - még akkor is, ha egy pápa akarna ilyesmit hirdetni.

Tipikus példa erre Donald Trump beiktatási ünnepsége, ahol az anglikán egyházak egyik amerikai ágának lelkésze tartott istentiszteletet. Ő nem akárki, hanem püspök. De nem férfi, hanem nő, de legalább leszbikus is, noha a Biblia jól érhetően, Isten szemében utálatosnak írja az ilyesmit. Sebaj, mert Mariann Edgar Budde nénibácsi püspök úr egyébként - másodállásban - ismert LMBTQI aktivista is. Elegánsan lépjük át azt, hogy az anglikán egyházat létrehozó VIII. Henrik valószínűleg üvöltve forog a sírjában. Helyette alkalomadtán gondolkodjunk el azon, hová vezetnek az eredeti hit bármilyen célú, modernizáló reformálásai és módosítgatásai.

És ezzel végre elértünk oda, hogy megértve a folyamatokat és azok háttereit, megismerjük és megértsük Ferenc pápát, az embert, akiről nálunk is mindenki beszél, csak épp zöldségeket és valótlanságokat.


A következő fejezetben részletezzük, hogyan próbált Ferenc pápa az Egyházat tovább modernizálni akarók elvárásainak úgy megfelelni, hogy közben megpróbált semmit sem csinálni.
Kitérünk arra is, milyen feladatok és elvárások várnak az új pápára. (Ide kattintva nyitható meg)

(by L.W.L.)
2025.05.10.

A téma következő bejegyzése:

- 2024.05.16. A pápa, akiről senki se mond igazat (2/2)
Avagy: a középszerűség géniusza. (megnyitom)

A témához hasonló, előző bejegyzések:

- 2024.12.25. Felújított békepapok: ezért nem kell sajnálni Pajor Andrást
Avagy: az ördög tükörképe is ördögi. (megnyitom)

- 2023.11.27. Miért vezeti félre híveit egy modernista pap?
Avagy: aktuális érdekekkel az örökérvényű hittételek ellen. (megnyitom)

- 2024.11.03. Keresztény-e Európa? (1. rész)
Avagy: az új európai értékek. (megnyitom)