Avagy: A pszichopata újságírók rémuralma
Az előző részben megnéztük, hogyan gyilkolták, terrorizálták és fosztották a „munkás-paraszt hatalom” nevében a proletárdiktatúra „elkötelezett harcosai” a munkásokat és a parasztokat.
Most nézzük, kik voltak a Tanácsköztársaság „dicsőséges” 133 napjának élén, és kik voltak ellenük.
A negyedik tévhit:
„Szamuely nem volt rossz ember, csak démonizálják.” Ez hatalmas mantra a baloldalon. Csunderlik Péter (a bal-liberális tábor rajongott, ifjú történésze) ezt odáig vitte, hogy egyrészt nem is volt annyi áldozat, másrészt hosszan elemezte, hogy szerinte úgy végeztetett ki embereket, hogy közben nem feltétlenül volt vérszomjas alkat.
Sőt, ezt is írta: „Ha Szamuely tényleg egy őrjöngő állat volt … akkor miért bízták rá a proletárgyermekek balatoni üdültetésének megszervezését?”
Ez a kijelentés több szempontból is „érdekes”. Egyrészt Csunderlik Péter maga nevezte Szamuelyt a Tanácsköztársaság csúcsmenedzserének. Ahogy ő mondta: „A Széchenyi megnyitását ugyanúgy Szamuely Tibor szervezte, mint a balatoni gyereknyaraltatásokat, a Dél-Alföldre halálfejes páncélvonattal küldött halálbrigádokat és a Hősök tere átszabását, a város vörös rongyokba öltöztetését.”
Tekintsünk el attól az „apró” ténytől, hogy Szamuelynek igen gyorsan sikerült a közutálat hazai és nemzetközi csúcsára kerülni, ezért elvtársai időnként őt (és önmagukat is) próbálták kisebb-nagyobb, (főként csak látszat) intézkedésekkel fényezni.
Helyette nézünk néhány eseményt arról, mennyire szerette a népbiztos elvtárs a családokat és a gyerekeket.
Az elvtársak fű és fa ígérgetéseinek egyike volt az is, hogy mindenki jó és igényes polgári lakáshoz jut. Az emberek el is hitték és a jelenleginél jobb lakhatás reményében tolongtak a hivataloknál. Ez hamar túlnőtt a kapacitásukon, de Szamuely elvtárs ezt a gordiuszi csomót is könnyen megoldotta:
1919. április 15, kedd.
Részlet a lakásügyi népbiztosok 7. számú parancsából:
„Tekintettel arra, hogy többszöri figyelmeztetésünk dacára is a jogosulatlan lakásigénylők ezrei zaklatják és zavarják a kerületi lakásbizottságokat, megparancsoljuk, hogy mindazokat, akiknek lakáskérését, mint határozottan jogosulatlant a kerületi lakásbizottságok visszautasítják, nyomban letartóztassák és forradalmi törvényszék elé állítsák.
Szamuely Tibor, Vágó Béla népbiztosok“
Részlet a lakásügyi népbiztosok 7. számú parancsából:
„Tekintettel arra, hogy többszöri figyelmeztetésünk dacára is a jogosulatlan lakásigénylők ezrei zaklatják és zavarják a kerületi lakásbizottságokat, megparancsoljuk, hogy mindazokat, akiknek lakáskérését, mint határozottan jogosulatlant a kerületi lakásbizottságok visszautasítják, nyomban letartóztassák és forradalmi törvényszék elé állítsák.
Szamuely Tibor, Vágó Béla népbiztosok“
Elment hát a családfő a kommunista hivatalba, hogy az ígéretek szerint igényeljen egy lakást. Ám ha ott kiderült, hogy nem jogosult, az estét már a börtönben töltötte. Koszt, kvártély tényleg meg lett oldva alanyi jogon, de valahogy ez sem az volt, amit ígértek.
Pár további példa:
Június 25-én Varajti József, 17(!!!) éves kalocsai parasztfiú kivégzése is nyilván Szamuely a kamaszgyerekek iránti megértő szeretetéből fakadt.
Az előző részben már említettem, hogy Csornán pünkösdhétfő tiszteletére Laffer Lajos vaskereskedőt Szamuely szándékosan a házával szemközti akácfára akasztatta, hadd gyönyörködjön az otthon zokogó családja azon, ahogy a kötélen rángatózik.
1919. június 22, vasárnap.
Solt.
Szamuely a gépkocsijáról még a város határában agylövetett 3 földművest (az egyiket ő maga).
A nyitott, olajzöld tábori személygépkocsi IV. Károly száműzött magyar királyé volt, a különvonata pedig József királyi hercegé. Elvégre a kényelem is fontos...
A városba érve kedvenc embere, az előzőleg már bemutatott Kerekes Árpád vezetésével gyorsan felakasztatott még 3 embert.
Aztán jött Jászfalusy Károly, 29 éves községi jegyző akasztása. A jegyző több hónapos terhes felesége térden állva könyörgött Szamuelynek, hogy ne akassza fel (az amúgy semmit nem csinált) férjét, hamarosan megszülető gyermeke apját.
Amikor rátették a hurkot a fiatalember nyakára, a feleségének ezt mondta Szamuely:
- „Megkegyelmezek a férjének, ha kirántja a széket a lába alól. Abban a pillanatban levetetem a hurokról.”
A kétségbeesett fiatalasszony megtette, amire biztatták, s amikor sikoltozva esdekelt az ígéret beváltásáért, Szamuely hatalmas vigyorral fordított neki hátat.
Jászfalusy Károly úgy szenvedett ki, hogy csüngő lábaihoz hullott ájult felesége.
Solt.
Szamuely a gépkocsijáról még a város határában agylövetett 3 földművest (az egyiket ő maga).
A nyitott, olajzöld tábori személygépkocsi IV. Károly száműzött magyar királyé volt, a különvonata pedig József királyi hercegé. Elvégre a kényelem is fontos...
A városba érve kedvenc embere, az előzőleg már bemutatott Kerekes Árpád vezetésével gyorsan felakasztatott még 3 embert.
Aztán jött Jászfalusy Károly, 29 éves községi jegyző akasztása. A jegyző több hónapos terhes felesége térden állva könyörgött Szamuelynek, hogy ne akassza fel (az amúgy semmit nem csinált) férjét, hamarosan megszülető gyermeke apját.
Amikor rátették a hurkot a fiatalember nyakára, a feleségének ezt mondta Szamuely:
- „Megkegyelmezek a férjének, ha kirántja a széket a lába alól. Abban a pillanatban levetetem a hurokról.”
A kétségbeesett fiatalasszony megtette, amire biztatták, s amikor sikoltozva esdekelt az ígéret beváltásáért, Szamuely hatalmas vigyorral fordított neki hátat.
Jászfalusy Károly úgy szenvedett ki, hogy csüngő lábaihoz hullott ájult felesége.
(A baloldal szerint a humor baloldali dolog. Az akasztófahumor tényleg az.
És Szamuely gyakran bizonyította ezt hasonló baloldali tréfákkal – gondolom Csunderlik Péter történész úr is harsányan szokott kacagni ezen az eseten, amikor a cimboráival sztorizgat.)
1919. május 4, vasárnap.
Miután Szamuely vonata megérkezett az abonyi vasútállomásra, a tehervagonról legurították az autóját, aminek hátsó ülése mögé géppuskát szereltek, hogy bármely pillanatban, robogás közben is használni tudják.
Ha már itt járt, gyorsan felakasztatta Piros Jenő 37 éves kereskedőt és K. Molnár József István 36 éves földművest, majd útiterve szerint gépkocsival ment tovább Szolnokra.
Érkezése után gyorsan halálraítélt 16 embert, a szokott, „ellenforradalmár” váddal. Volt köztük vármegyei ügyész és halkereskedő, ügyvéd, írnok és fuvaros is.
És még - ha már Szamuely családbarát mivoltánál járunk - két élelmiszer-szállító, a 46 éves Zakariás István és fia, a 26 éves Zakariás Mihály.
Ekkor a (vélhetően szintén lemészárlás véget) eltűnt apja miatt kiborult Mellinger Endre, 16(!!!) éves kereskedelmi tanuló dühösen ordított Szamuely Tibor népbiztos elvtársra:
- „Gyilkosok maguk, nem bírák!”
A baloldal szerint toleráns, megértő és főként gyermekszerető Szamuely sértődöttségében azonnal lefogatta és a kivégzendők közé vitette a tizenhat esztendős fiút, akit nem sokkal később agyon is lőttek.
Mivel nem volt kedve ennyi ember akasztásával bajlódni, négyes-ötös csoportokban kísérték a szolnoki római katolikus temető árkába az elítélteket, ahol rutinosan, futószalagszerű gépiességgel lőtték agyon őket.
Szokásuk szerint a kivégzetteket nem adták át a hozzátartozóknak, hanem tömegsírba temették őket. Mint az erdőben az ölfát, keresztbe rakott rétegenként fektették egymásra a holtakat, aztán leöntötték őket oltott mésszel és kapartak rájuk némi földet.
A 17 halálraítélt mellé tizennyolcadiknak László Imre, 42 éves vasúti elöljáró is a tömegsírba került. Ő még az ellenforradalmisággal vádlottak listáján sem volt, viszont munkásellenes hírében állt. Így őt is a temetőárokhoz hurcolták, ahol Zubek Lajos, K. Bozsó Károly és Munkácsi István elvtársak őrjöngve lőtték szitává.
Miután Szamuely vonata megérkezett az abonyi vasútállomásra, a tehervagonról legurították az autóját, aminek hátsó ülése mögé géppuskát szereltek, hogy bármely pillanatban, robogás közben is használni tudják.
Ha már itt járt, gyorsan felakasztatta Piros Jenő 37 éves kereskedőt és K. Molnár József István 36 éves földművest, majd útiterve szerint gépkocsival ment tovább Szolnokra.
Érkezése után gyorsan halálraítélt 16 embert, a szokott, „ellenforradalmár” váddal. Volt köztük vármegyei ügyész és halkereskedő, ügyvéd, írnok és fuvaros is.
És még - ha már Szamuely családbarát mivoltánál járunk - két élelmiszer-szállító, a 46 éves Zakariás István és fia, a 26 éves Zakariás Mihály.
Ekkor a (vélhetően szintén lemészárlás véget) eltűnt apja miatt kiborult Mellinger Endre, 16(!!!) éves kereskedelmi tanuló dühösen ordított Szamuely Tibor népbiztos elvtársra:
- „Gyilkosok maguk, nem bírák!”
A baloldal szerint toleráns, megértő és főként gyermekszerető Szamuely sértődöttségében azonnal lefogatta és a kivégzendők közé vitette a tizenhat esztendős fiút, akit nem sokkal később agyon is lőttek.
Mivel nem volt kedve ennyi ember akasztásával bajlódni, négyes-ötös csoportokban kísérték a szolnoki római katolikus temető árkába az elítélteket, ahol rutinosan, futószalagszerű gépiességgel lőtték agyon őket.
Szokásuk szerint a kivégzetteket nem adták át a hozzátartozóknak, hanem tömegsírba temették őket. Mint az erdőben az ölfát, keresztbe rakott rétegenként fektették egymásra a holtakat, aztán leöntötték őket oltott mésszel és kapartak rájuk némi földet.
A 17 halálraítélt mellé tizennyolcadiknak László Imre, 42 éves vasúti elöljáró is a tömegsírba került. Ő még az ellenforradalmisággal vádlottak listáján sem volt, viszont munkásellenes hírében állt. Így őt is a temetőárokhoz hurcolták, ahol Zubek Lajos, K. Bozsó Károly és Munkácsi István elvtársak őrjöngve lőtték szitává.
Szamuely összes látogatása hasonló volt, a szolnoki mészárlás tehát nem volt egyedi jelenség, csak egy a sok hasonló közül. Itt is – ahogy máshol is – messze nem csak a „burzsuj” meg az osztályellenség lett kivégezve, s mi több: nem is fordítottak időt arra, hogy akit kivégeznek, az tényleg „ellenforradalmár” volt-e, vagy egyáltalán csinált-e bármi nekik nem tetszőt.
Náluk nyomozás, ügyészség, vádemelés sosem volt. A bírósági tárgyalás nevű látszateljárásokon a tárgyalás ritkán tartott egy percnél tovább. Az azonnal, néha másodpercek alatt hozott döntés csak arról szólt, hogy felkössék vagy lelőjék a vádlottat.
A lényeg a kivégzés volt, hogy ezzel megmutassák, hogyan jár el a proletárdiktatúra mindazokkal, akik nem akarják szolgálni. És persze a retorziók utáni hadisarc beszedése. Mert kellemest a hasznossal – a hatalom megszilárdítását, sarc hozta vagyonnal. Ilyen az, amikor a hatalom rablógyilkosok kezébe kerül.
Napjainkban sokan azzal próbálják mosdatni a Tanácsköztársaság rablógyilkosait, hogy „jó szándék vezérelte őket, csak nem tudták, hogy csinálják”. Tényleg? Tényleg nem tudták, hogy példastatuálás céljából ártatlan embereket meggyilkolni és kirabolni nem helyes? Időszámításunk előtt 30 ezerben ez nyilván rendjén való volt, de 1919-ben már létezett morál és erkölcs. Igaz, nem náluk.
Mellesleg a fenti napon, a Szolnokon meggyilkolt 18 emberből 8 izraelita vallású volt. Ez sem volt elszigetelt jelenség, a zsidó származású, ám a zsidó kultúrának és vallásnak hátat fordító Szamuely áldozatainak a 133 nap alatt közel 10%-a izraelita volt.
Halála után nem véletlenül nem hagyták a zsidó emberek zsidótemetőbe maguk közé temetni, így végül (ahogy ő szokta az áldozataival) egy árokba lett elkaparva, és elfeledve – mert holttestét bár keresték, a későbbi elvtársai sem találták meg.
A szolnoki esetről Szamuely felesége, Szamuelyné Szilágyi Jolán, férjét „Tibi elvtársként” említve így írt visszaemlékezéseiben:
„Egy jelenet, ami Szolnokon történt, amikor az akkori hadügyi népbiztos, Böhm is ott tartózkodott, és mi a Városházán intéztünk az ügyeket. Akkor Böhm hozzánk jött, és pesszimista beszédével felháborította Tibi elvtársat. Tibi meg mi is annyira ellene voltunk, hogy ez után a nagy differencia után következő gyűlésen Tibi elvtárs is beszélt, és úgy látszott, használt Böhmnek, hogy előzőleg jól megmondta Tibi elvtárs a véleményét.
És mikor Böhm elment, hozzátette még Tibi elvtárs, hogy a munkásnak szívből való, egyszeri elvtársakra van szüksége, és nem ügynökökre, akik csak beszélnek, de nem tesznek semmit.
Mi ezt azután a vonaton mindjárt tovább megtárgyaltuk, és erre a mi szintén felejthetetlen Kerekes Árpád elvtársunk megjegyezte, hogy ezek ellen még jobban kellene harcolni, mint a nyílt ellenség ellen.”
És mikor Böhm elment, hozzátette még Tibi elvtárs, hogy a munkásnak szívből való, egyszeri elvtársakra van szüksége, és nem ügynökökre, akik csak beszélnek, de nem tesznek semmit.
Mi ezt azután a vonaton mindjárt tovább megtárgyaltuk, és erre a mi szintén felejthetetlen Kerekes Árpád elvtársunk megjegyezte, hogy ezek ellen még jobban kellene harcolni, mint a nyílt ellenség ellen.”
Ennyit arról a baloldali mantráról, hogy a szociáldemokraták nem tudtak a kommunisták kegyetlenkedéseiről.
Elvégre Böhm Vilmos hadügyi népbiztos elvtárs is szociáldemokrata politikus volt.
Ő volt az, aki április 30.-án látványosan így tiltakozott: „... egyes parancsnokságok, részben különböző munkás- és katonatanácsok különböző elnevezéssel, mint politikai terrorcsapat, helyi vörös csapat és a többi, csapatokat toboroznak ... A jövőben mindazok, akik ilyen önkényes politikai terrorcsapatokat alakítanak, vagy azokat vezetik, vagy azokban részt vesznek, haladéktalanul rögtönítélő törvényszék elé állítandók.”
Májusban a fenti, szolnoki eseményen személyesen volt jelen – ahogy több másik, hasonlón is - de (Heller Ágnes szavaival élve) „orrbefogva” csak fintorgott, ám esze ágában sem volt megakadályozni a kivégzéseket.
Jól tudta, hogy az ilyen kegyetlenkedések elengedhetetlen a hatalmuk megtartásához.
Az eltartott kisujjal okoskodó, belterjes értelmiségi rétegnek, ahogy ma is, régen is kellett, aki elvégzi helyettük a piszkos munkát, miközben ők álszent fejcsóválgatás közben félrenéznek.
A szocdemeknek 102 éve ezek voltak a kommunisták.
A szocdemeknek a rendszerváltás után (SZDSZ) ez volt az MSZP.
A szocdemeknek napjainkban ez a JOBBIK. De csak jobb híján, mert itt nincs nekik antifa, mint nyugaton, vagy BLM, mint Amerikában.
Nincs új a nap alatt. Szociáldemokrácia néven ma is csak az általuk minden vágyott hatalomnál és vagyonnál is többet akaró, álszenteskedő okoskodással hazudozó, önnön érdekében a csőcseléket irányítva az embereket megfélemlíteni vágyó gazembereket láthatunk.
Egy kis, ám ördögien ravasz társaság, ami a politika és a jóemberkedés álcája mögé bújva szemrebbenés nélkül képes a legnagyobb gaztettekre is. Személyiségüket nézve semmiben nem különböznek attól a szocialista munkáspárttól, amit Adolf Hitler vezetett. Az ilyeneknek az ideológia mindig csak olyan duma, amivel valódi tetteik és szándékaik leplezik.
a fasizmus mérsékelt szárnya.
Ezek a szervezetek nem zárják ki egymást,
ellenkezőleg, egymás hasznos kiegészítései.
Ezek nem ellenpontok, hanem édestestvérek.”
(Sztálin)
Mára ez annyiban változott, hogy a szociáldemokraták egy része liberálisnak hívja magát, ahogy kommunisták egy része zöldnek. A névváltás egyetlen lényege, hogy az új néven ne lehessen azonosítani őket.
De attól még – ahogy Szakács Árpád szokta mondani – EZEK UGYANAZOK.
Szamuelyre visszatérve, az eddig felsoroltakból jól látható, hogy ő nincs démonizálva.
Egy démont ugyanis nem lehet démonizálni, hisz eleve az. Hogy mennyire volt vérszomjas, azt tetteinek szikár tényei is mutatják.
Persze lehet azzal mentegetni, hogy megölhetett volna százszor, ezerszer is több embert, vagy dobhatott volna a falvakra bombát is – ahogy pl. a szociáldemokraták tették 1918-ban, amikor Facsádra egy Lugosról felszálló repülőgéppel több bombát is dobattak (104 áldozat).
Lehet mentegetni, csak értelmetlen. Szamuely nem kiirtani akarta a lakosságot, hanem megfélemlíteni. Nem komplett bolond volt, hanem olyan pszichopata, akinek esze ágában sem volt megölni azt a gazdatestet, amin az idők végezetéig kívánt élősködni.
Persze (szerinte) megérdemelten, hisz „megdolgozott” érte – ami tovább erősítette azon elképzelését, hogy neki van igaza – és aki ellentmond ennek, az csakis gonosz ellenség lehet, aki galád módon nem hajlandó megérteni/elfogadni az ő megkérdőjelezhetetlen nagyszerűségét. Talán csak irigy, vagy az ő jól megérdemelt helyére vágyik. Márpedig ami az övé, az neki jogosan járt - innentől egy újabb önigazolás erősíti a mindennapos rémtettekben.
Így aztán a személyisége rég elrugaszkodott a valóságtól, és a fejében létező álomvilágban csak jó dolgokat tett, illetve ha mégsem, az is helyes volt az általa megvalósul szép jövő érdekében. Nem hiba, csupán „szükséges rossz”.
Bár az ilyeneknek az elmegyógyintézetben lenne a helye, sajnos régen elég sokuknak sikerült a politika lévén magasra kapaszkodni.
És ebben az a legrémisztőbb, hogy napjainkban ezerszám lehet látni ugyanígy gondolkodó szociopatákat, egy részük a kommunizmus, más részük a liberalizmus szellemiségében vágyik (öntudatlanul) Szamuely Tibor népbiztosi életútjára.
Ezek ugyanazok. Ők is boldogan járnák a vidéket halálfejes páncélvonaton állig felfegyverzett, fekete bőrruhás Lenin-fiúkkal, hogy leszámoljanak mindenkivel, aki nem hajlandó az általuk favorizált új eszméknek engedelmeskedni.
Szerintük a változás akkor jó, ha új irányba megy, és az új dolog – legyen az bármi is – csak jobb lehet, mint a régi. És aki ezt nem fogadja el szép szóra, azzal szemben az erőszak nemhogy megengedhető, de a cél érdekében egyenesen kötelező.
Ők is egyik helyről a másikra utazás közben – hogy ne teljen a drága idő feleslegesen – kihallgatás címen vernék agyon az elhurcoltakat, hogy aztán azok megcsonkított és megnyomorított hulláit úgy dobják ki útközben az ablakon, ahogy annó a népbiztos elvtársék csinálták.
És a sokadik gyilkosság után a kivégzés már nem napi rutin, hanem önfeledt szórakozás.
Csak egy példa:
1919. május 22, csütörtök.
A románok elöl Nagyváradról Jászladányba menekült vörösezred forradalmi törvényszéke Kisköre választott községi bíróját, a 45 éves Szöllősy Miklóst ítélte halálra.
Bizonyítani nem tudták, de feltételezték róla, hogy ő vagdosta el a vörös csapatokat összekötő tábori telefon huzalait.
Az áldozat nyakára hurkolt hosszú kötél másik végét átvetették egy vastag faágon, majd nevetve, „hó-rukk" kiáltásokkal ráncigálták mind magasabbra az elítéltet.
Ide-oda lökdösték, egymás felé lendítették a himbálózó testet; addig folytatták a halott rángatását, forgatását, amíg meg nem unták.
A románok elöl Nagyváradról Jászladányba menekült vörösezred forradalmi törvényszéke Kisköre választott községi bíróját, a 45 éves Szöllősy Miklóst ítélte halálra.
Bizonyítani nem tudták, de feltételezték róla, hogy ő vagdosta el a vörös csapatokat összekötő tábori telefon huzalait.
Az áldozat nyakára hurkolt hosszú kötél másik végét átvetették egy vastag faágon, majd nevetve, „hó-rukk" kiáltásokkal ráncigálták mind magasabbra az elítéltet.
Ide-oda lökdösték, egymás felé lendítették a himbálózó testet; addig folytatták a halott rángatását, forgatását, amíg meg nem unták.
Napjaink Szamuelyeit sem kell démonizálni. Többen vannak, mint valaha. A fejükben tomboló ideológia a bennük rejlő démont oly nagyra növeszti, hogy az úgy elnyomja a józan ész szavát, hogy idealista gazdája meg sem hallja már.
Nem a vérszomjas őrültek, hanem ezek az igazán veszélyesek. Mert az ilyen elsőre normálisnak tűnik, de valójában a képzelt világa megvalósításáért bármire képes.
És akinél ehhez mérhetetlen becsvágy is társul, az, ha hatalomhoz jut, a történelem kíméletlen tömeggyilkosként fog emlékezni rá.
Az ötödik tévhit:
„A Tanácsköztársaság szakértői kormányt alakított.” Ha a szakértelem alatt a marxizmust értjük, akkor tényleg. Máshoz ugyanis nem értettek.
Hogy a népbiztos elvtársak átlagéletkora bőven 40 alatt volt, csak egy dolog.
Kun 33 éves volt, Szamuely pedig 29. A megtorlásokban időnként őt helyettesítő öcsikéje, Szamuely László pedig 23.
Hevesi Gyula 29, Lukács György 34 – az „ifjú titán” Rákosi Mátyás pedig 27 évesen lett kereskedelmi népbiztos, majd a szociális termelés népbiztosa, aztán a Vörös Őrség parancsnoka.
A kormányzótanács főleg olyan emberekből állt, akik miután kiestek az iskolapadból, kitanulták Marxot, és onnantól újságírásból éltek. Gyakorlati tapasztalat bármiről is: nulla, termelési, logisztikai, irányítási, netán vezetői vagy kereskedelmi tapasztalat: nulla.
Az egyetlen valódi szakértelmük az íróasztal mögött a munkásosztályt dicsőítő, illetve a mindenki mást mocskoló cikkek írása volt. A világ működésének megismeréséhez szükséges élettapasztalatukat pedig az adta, hogy ezek néha összejártak, és agyba-főbe dicsérték egymást.
Nemcsak Szamuely, Kunfi, vagy Lukács volt újságíró, hanem pl. Pogány József is, aki olyan jól tudott „újságírni”, hogy azonnal Hadügyi népbiztos lett belőle.
Egyébként a Hadügy kézről kézre járt a szakértő (értsd: mindenhez értő polihisztor) elvtársak kezén, Pogány után Kun jött, helyettese pedig az esztergályos Fiedler lett. De nem sokáig, mert júniusban már Szántó elvtárs kapta meg a Hadügyi népbiztos címet, aki kereskedelmi főiskolát végzett könyvelő volt, a háborúzást pedig annyira szerette, hogy pár éve még egy antimilitarista mozgalomnak volt a tagja.
Talán már érthető, hogy noha még maga Lukács (író) elvtárs is besegített a seregek irányításába, miért tudtak a Románok olyan gyorsan egészen Budapestig eljutni.
Szintén újságíró volt Illés, bár ő csak helyettesi posztot kapott a Közélelmezés poszton, a népbiztos a nyomdász Erdélyi lett.
A Földmívelésügyi népbiztos a szintén újságíró Csizmadia lett, a helyettese, Vántus Károly pedig ács. (Hogy melyikük látott már kapát életében nehéz lenne így eldönteni, de bizonyára remekül értettek a földműveléshez.)
A Munkaügyi és népjóléti népbiztos Bokányi viszont a változatosság kedvéért újságíró volt. A helyettese Guth bár orvosként lehet, hogy nem értett a munkaügyekhez, viszont ő fordította le először magyarra Karl Marx: A tőke c. könyvét.
Eme „hihetetlen nagy tudással rendelkező, mindenhez (is) értő” társaságot nézve az emberben óhatatlanul felmerül, hogy az akkor még csak 7 éves Kádár János csak azért nem kapott népbiztosi posztot, mert még nem tudott rendesen írni, így nem volt mögötte legalább 4 cikk a kommunizmus dicsőségéről.
Ilyen egy igazán „szakértő” baloldali kormány. A hozzá nem értés szemlátomást alapkövetelmény volt, nem is csoda, hogy 133 nap alatt baklövést baklövésre halmoztak.
Mondhatni a kivégeztetni nagyon szerető főelvtársak az amúgy is borzalmas állapotban lévő gazdaságot is agyonlőtték.
Nemcsak a fentebb már ismertetett kék/fehér pénz volt a gond - amivel gyakorlatilag a kereskedelmet végezték ki, hanem sok egyéb „nagyon okos” intézkedés is.
Három példa:
1.)
Az elvtársak nemcsak olvasták, de el is hitték Marxot. Így az első intézkedéseik egyike volt, hogy megszüntették az eddig teljesítmény alapú munkabéreket, helyette (szovjet példára) nagyon alacsony (napi 8) órabéralapú béreket adtak. Mivel akkor még sem a (szintén megbukott) „sztahanovista” mozgalmakat, sem a(z amúgy mit sem érő) „Munka hőse” érdemrendeket nem találták fel, a munkáról semmit nem tudó főelvtársak úgy gondolták, a proletár öntudatot növelő beszédek majd termelési rekordokat döntenek. De nem döntöttek.
A kevesebb pénz miatt a munkástanácsot a pokolba kívánó munkások azonnal tiltakoztak – de ekkor (szintén szovjet példára) betiltották a sztrájkokat.
Innentől pont az történt, ami jóval később, Kádár idején is jellemezte a szocialista munkakedvet. Az emberek időben elmentek dolgozni, aztán 8 órán át kb. nem csináltak semmit. Ha mégis, azt is csak ímmel-ámmal, elvégre ha a kemény hajtásért is ugyanannyit kap az ember, mint a semmittevésért, akkor fárassza magát a Kun Béla. Ha akarja.
Kun Béla azonban hiába fárasztotta magát, akkor sem látta a Marx által beígért égbe szökő termelést, helyette azt látta, hogy a lefoglalt gyárak és üzemek nem termelnek semmit.
Így aztán visszatették Marxot a fiókba, és visszahozták a(z elnyomó burzsuj) teljesítmény alapú bérezést.
De nemcsak ezzel sikerült bohócot csinálni magukból.
2.)
A világot az íróasztal mögül figyelő szocialista elvtársak úgy döntöttek, hogy rajtuk kívül más ne igyon alkoholt, mert csúnya a részeg ember, pláne ha őket szidja.
Teljes alkoholtilalmat hirdettek, mondván, az alkohol olyan, mint a vallás: bódít és eltereli a figyelmet a valós problémákról. Ettől a dumától és „A józanság proletárkötelesség” című kiadványtól tényleg azt hitték, hogy javulni fog a közhangulat.
Azon kívül, hogy a szeszes italok a kereskedelemből való kivonásával az amúgy is haláltusájában vergődő gazdaságba még egyet lőttek, a béka ülepe alá süllyedt népszerűségüket is a kútba dobták. (Aztán a kútból egy bánya tárnájának mélyére, mert a haladási irányuk lefelé volt. De ez legalább gyorsan ment nekik.)
A következő hónapban be is indult a korrekció, és a gyári munkásoknak engedélyezték a (kis alkoholtartalmú) „szovjetsör”-t. Később - engedéllyel – a borfogyasztást is. Aztán már engedtek volna mindent, de már nem volt ország alattuk, ahol ezt rendeletbe hozhatták volna.
3.)
Az elvtársak úgy döntöttek, megoldják Budapest élelmezését. E nagy terv azt jelentette, hogy a fővárosi lóversenypályát felszántották, hogy ott az egész városnak(!!!) elegendő zöldséget termesszenek.
Ebből is látszik, hogy a főelvtársaknak semmi gyakorlati tudása nem volt arról, mekkora területen hány embernek lehet elegendő élelmet termelni, de propagandának jó volt. Pláne, hogy papokkal, apácákkal és egyéb „reakciósokkal” végeztették a munkát. Persze ahogy minden másba, ebbe a „nagy gazdálkodási” projectbe is belebuktak.
29 évvel később, Rákosival az élen ugyanezek az elvtársak „A szocialista ember átalakítja a természetet” (szintén elbukott) project keretein belül nagy gyapottermesztésbe kezdtek az Alföldön.
„Új növényfajtákat kell meghonosítanunk, mint a gyapot, amellyel a tervidőszak utolsó évében már 100.000 katasztrális holdat akarunk beültetni. Továbbá ki kell kísérletezni hazánkban az ágasbúza, a kenáf, a tea, a citrusnövények és a gumitartalmú kokszagíz termelését.” (Gerő Ernő, 1949)
Mai utódaik pedig fűnyírás helyett „méheket legeltetnek” a fővárosi parkok méteres parlagfüvén, mondván: ettől lesz élhetőbb a város.
Az elvtársak nemcsak olvasták, de el is hitték Marxot. Így az első intézkedéseik egyike volt, hogy megszüntették az eddig teljesítmény alapú munkabéreket, helyette (szovjet példára) nagyon alacsony (napi 8) órabéralapú béreket adtak. Mivel akkor még sem a (szintén megbukott) „sztahanovista” mozgalmakat, sem a(z amúgy mit sem érő) „Munka hőse” érdemrendeket nem találták fel, a munkáról semmit nem tudó főelvtársak úgy gondolták, a proletár öntudatot növelő beszédek majd termelési rekordokat döntenek. De nem döntöttek.
A kevesebb pénz miatt a munkástanácsot a pokolba kívánó munkások azonnal tiltakoztak – de ekkor (szintén szovjet példára) betiltották a sztrájkokat.
Innentől pont az történt, ami jóval később, Kádár idején is jellemezte a szocialista munkakedvet. Az emberek időben elmentek dolgozni, aztán 8 órán át kb. nem csináltak semmit. Ha mégis, azt is csak ímmel-ámmal, elvégre ha a kemény hajtásért is ugyanannyit kap az ember, mint a semmittevésért, akkor fárassza magát a Kun Béla. Ha akarja.
Kun Béla azonban hiába fárasztotta magát, akkor sem látta a Marx által beígért égbe szökő termelést, helyette azt látta, hogy a lefoglalt gyárak és üzemek nem termelnek semmit.
Így aztán visszatették Marxot a fiókba, és visszahozták a(z elnyomó burzsuj) teljesítmény alapú bérezést.
De nemcsak ezzel sikerült bohócot csinálni magukból.
2.)
A világot az íróasztal mögül figyelő szocialista elvtársak úgy döntöttek, hogy rajtuk kívül más ne igyon alkoholt, mert csúnya a részeg ember, pláne ha őket szidja.
Teljes alkoholtilalmat hirdettek, mondván, az alkohol olyan, mint a vallás: bódít és eltereli a figyelmet a valós problémákról. Ettől a dumától és „A józanság proletárkötelesség” című kiadványtól tényleg azt hitték, hogy javulni fog a közhangulat.
Azon kívül, hogy a szeszes italok a kereskedelemből való kivonásával az amúgy is haláltusájában vergődő gazdaságba még egyet lőttek, a béka ülepe alá süllyedt népszerűségüket is a kútba dobták. (Aztán a kútból egy bánya tárnájának mélyére, mert a haladási irányuk lefelé volt. De ez legalább gyorsan ment nekik.)
A következő hónapban be is indult a korrekció, és a gyári munkásoknak engedélyezték a (kis alkoholtartalmú) „szovjetsör”-t. Később - engedéllyel – a borfogyasztást is. Aztán már engedtek volna mindent, de már nem volt ország alattuk, ahol ezt rendeletbe hozhatták volna.
3.)
Az elvtársak úgy döntöttek, megoldják Budapest élelmezését. E nagy terv azt jelentette, hogy a fővárosi lóversenypályát felszántották, hogy ott az egész városnak(!!!) elegendő zöldséget termesszenek.
Ebből is látszik, hogy a főelvtársaknak semmi gyakorlati tudása nem volt arról, mekkora területen hány embernek lehet elegendő élelmet termelni, de propagandának jó volt. Pláne, hogy papokkal, apácákkal és egyéb „reakciósokkal” végeztették a munkát. Persze ahogy minden másba, ebbe a „nagy gazdálkodási” projectbe is belebuktak.
29 évvel később, Rákosival az élen ugyanezek az elvtársak „A szocialista ember átalakítja a természetet” (szintén elbukott) project keretein belül nagy gyapottermesztésbe kezdtek az Alföldön.
„Új növényfajtákat kell meghonosítanunk, mint a gyapot, amellyel a tervidőszak utolsó évében már 100.000 katasztrális holdat akarunk beültetni. Továbbá ki kell kísérletezni hazánkban az ágasbúza, a kenáf, a tea, a citrusnövények és a gumitartalmú kokszagíz termelését.” (Gerő Ernő, 1949)
Mai utódaik pedig fűnyírás helyett „méheket legeltetnek” a fővárosi parkok méteres parlagfüvén, mondván: ettől lesz élhetőbb a város.
Mondhatnánk, hogy aki teljesen hülye, az menjen tanulni, és véletlenül se irányítson – de a népbiztos elvtársak már 1919-ben sem így gondolták.
fejükben saját álomvilágukba zárkózott
főelvtársak úgy döntöttek,
nem ők a hülyék, hanem mindenki más.
(Van, ami sosem változik a baloldalon.)
Ezért először bezáratták az összes, nem szocialista vagy kommunista újságot. Később azokat is, amik bár kommunista lapok voltak, de olyan cikk jelent meg bennük, ami önfeledt rajongás helyett kritizálni merte őket.
De hiába, a hétköznapok tapasztalt valósága felülírta az újságok dicshimnuszait. Egyre több és több helyen lett elege az embereknek a „forradalmi kormányzótanács” dicsőségéből.
A népbiztos elvtársak egyre több településről kaptak jelentést arról, hogy az emberek ellenállnak az intézkedéseknek, s mi több: szembefordulnak a vezetésükre kijelölt vörösökkel.
Ez sem késztette őket gondolkodásra, helyette – mivel ők „forradalminak” nevezték magukat – kitalálták, hogy az elégedetlenkedők „ellenforradalmárok”.
Eszük ágában sem volt lemondani a megszerzett hatalomról, fényűzésről, pompáról, élet s halál uraként kommunista félistenként való tetszelgésről.
Tudták, az utánuk következők számon kérnék rajtuk tetteiket, és a rabolt vagyont is visszavennék.
A temérdek arany, ékszerek és pénz – még ha véres is – nem az volt, amiről lemondtak volna.
Ha kell, haljanak meg akárhányan, de (a közben egyre kisebb) ország feletti korlátlan uralmuk és napról napra gyarapodó személyes vagyonuk már az övék, amit bármi áron megvédenek. Elvégre a proletariátus hatalmának megszilárdításánál semmi sem lehet fennköltebb.
Gyorsan ki is adták a szükséges parancsokat. Persze nemcsak Szamuely látott munkához, hanem az álomfizetésért cserébe bármilyen aljasságot és terrort fennkölten dicsőítő újságíró elvtársak is.
Emlékszünk? Landler Jenő és Kun Béla titkos alkuja után 1919. március 21-én egyesült a szocdem MSZDP a komcsi KMP párttal, majd kijelentve hogy így, egy pártként már ők a parlamenti pártok közül a többség, megtették magukat kormányzópártnak, elkergették Károlyit, és elkezdődött a terroristák rémuralma. És ők ezt hívták forradalomnak.
1919. június 24, kedd.
A budapesti Vörös Újság e napi vezércikkéből:
Másik részlet ugyanebből a lapból:
A budapesti Vörös Újság e napi vezércikkéből:
„Az ellenforradalmi agitáció tajtékozva rágja és őrli a proletárdiktatúra alapjait az egész tanácsköztársaságban. A templomok és a vallásos körmenetek ellenforradalmi találkahelyek Budapesten és vidéken.
[...]
Miért tehetik ezt?
Minden hatalom a proletariátus kezében van, hogy tud és mer megmoccanni a burzsoázia? Hát nincs ököl, mely rá lesújtson?
Hát csak hirdetjük, hogy a dolgozóké minden hatalom, és a nagy hang mögött a semmittevés és mindent tűrés tétovázása lappang?
Statáriumot követelünk az ellenforradalom ellen!
S követeljük, hogy a statáriális intézkedések végrehajtásával azt a férfiút bízzák meg, aki erre egyedül alkalmas: Szamuely Tibor elvtársat.
Bátor és erélyes ember Szamuely Tibor.
Egyforma forradalmi kötelességgel tesz meg egy több ezer kilométeres repülőutat a forradalom szolgálatában és ver le egy ellenforradalmat, ha szükség van rá.
Minden helyen az alkalmas módszert!, - minden helyen az alkalmas embert!
Az aljas ellenforradalomnak statáriumot, az ellenforradalom leverésére Szamuely Tibort!”
[...]
Miért tehetik ezt?
Minden hatalom a proletariátus kezében van, hogy tud és mer megmoccanni a burzsoázia? Hát nincs ököl, mely rá lesújtson?
Hát csak hirdetjük, hogy a dolgozóké minden hatalom, és a nagy hang mögött a semmittevés és mindent tűrés tétovázása lappang?
Statáriumot követelünk az ellenforradalom ellen!
S követeljük, hogy a statáriális intézkedések végrehajtásával azt a férfiút bízzák meg, aki erre egyedül alkalmas: Szamuely Tibor elvtársat.
Bátor és erélyes ember Szamuely Tibor.
Egyforma forradalmi kötelességgel tesz meg egy több ezer kilométeres repülőutat a forradalom szolgálatában és ver le egy ellenforradalmat, ha szükség van rá.
Minden helyen az alkalmas módszert!, - minden helyen az alkalmas embert!
Az aljas ellenforradalomnak statáriumot, az ellenforradalom leverésére Szamuely Tibort!”
Másik részlet ugyanebből a lapból:
„... azt a férfiút bízzák meg, aki erre egyedül alkalmas: Szamuely Tibor elvtársat.
[...]
Tisztelet annak, aki a forradalomért semmitől sem riad vissza, akinek van annyi kultúrája és bátorsága, hogy erélyesen, forradalmi hittel és tudattal menjen a forradalmak kikerülhetetlen szükségszerűség útján, a Saint Just-ök és Marat-k útján.”
[...]
Tisztelet annak, aki a forradalomért semmitől sem riad vissza, akinek van annyi kultúrája és bátorsága, hogy erélyesen, forradalmi hittel és tudattal menjen a forradalmak kikerülhetetlen szükségszerűség útján, a Saint Just-ök és Marat-k útján.”
Az általuk kiagyalt megoldásnak megfelelően „spontán” megszerveződött a Lenin-fiúk különítmény, felpakolták a páncélvonatot ágyúval, gépfegyverekkel és persze bőven lőszerrel, halálfejet biggyesztettek rá, majd Szamuely vezetésével elindultak leverni azt a csúnya, gonosz, nacionalista/reakciós ellenforradalmat...
Természetesen nem öncélúan, hanem „népakaratból, a munkások és parasztok vágyait hűen tolmácsoló újságok követelése szerint, a proletariátus védelme érdekében”.
mert ahogy sötétedéskor az égen a csillagok,
úgy gyullad fel mindenfelé
az „ellenforradalom” dühödt tüze.
A hatodik tévhit:
„A burzsoázia elleni osztályharc országos szintre emelkedett.” Az eddigi példákból a dátum/név/foglalkozás hosszú sorából talán már feltűnt, hogy a kivégzettek társadalmi helyzetére nem a városi milliomos, vagy a vidéki nagybirtokos volt jellemző.
a proletárdiktatúrának elkötelezett
elvtársak által kivégzettek között
nagyon magas arányú volt a „proletár” áldozat.
Nem egy-két helyen, hanem a 133 nap valamennyi, vérben fürösztött településén.
Mielőtt ennek részleteibe kezdenénk, egy kis kitérő.
Benes csehszlovákjai, a románok, de még a szerbek is tovább nyomultak, mint az Antant által számukra megjelölt határ.
S mi több, időnként az Antant is beavatkozott az eseményekbe.
1919. április 15, kedd.
A franciák teljesen elzárják Szegedet a Tanácsköztársaságtól.
Szenegáli katonák a francia antant
kötelék keretében Szegeden
Május 5, hétfő. A franciák eltávolítják dr. Dettre János foispánt és Tabódy Zsolt katonai parancsnokot.
Május 28, szerda. Gróf Károlyi Gyula (a szocialistává lett Károlyi Mihály unokatestvére) vezetésével az Aradon alakult ellenforradalmi kormány Szegedre érkezik.
Felveszi a kapcsolatot a Bécsből érkezett Gömbös Gyulával és együttműködik a dr. Kelemen Béla vezette ellenforradalmi csoporttal.
Megalakul az első szegedi kormány a Tanácsköztársaság megdöntésére.
Június 23, hétfő. Megkezdődik a Nemzeti Hadsereg toborzása, a tiszti századok szervezése.
Június 29, vasárnap. Szegedi Új Nemzedék címmel jobboldali keresztény napilap indul.
A franciák teljesen elzárják Szegedet a Tanácsköztársaságtól.
kötelék keretében Szegeden
Május 5, hétfő. A franciák eltávolítják dr. Dettre János foispánt és Tabódy Zsolt katonai parancsnokot.
Május 28, szerda. Gróf Károlyi Gyula (a szocialistává lett Károlyi Mihály unokatestvére) vezetésével az Aradon alakult ellenforradalmi kormány Szegedre érkezik.
Felveszi a kapcsolatot a Bécsből érkezett Gömbös Gyulával és együttműködik a dr. Kelemen Béla vezette ellenforradalmi csoporttal.
Megalakul az első szegedi kormány a Tanácsköztársaság megdöntésére.
Június 23, hétfő. Megkezdődik a Nemzeti Hadsereg toborzása, a tiszti századok szervezése.
Június 29, vasárnap. Szegedi Új Nemzedék címmel jobboldali keresztény napilap indul.
Szegedre tehát be se tehették a lábukat, s mi több, ott egy önálló, „Ellenforradalmi Kormány” alakult.
Ahogy a huszártiszt, Kozma Miklós megfogalmazta: „Szeged sziget, tele a nemzeti érzés hajótörötteivel.”
(Nem véletlenül telepítették tele a várost jóval később, a szocialista rezsim leghűbb szolgálóival, akik mára Szegedből vörös várost csináltak.)
1919. június 17, csütörtök.
A párizsi békekonferencián Foch francia marsall a bolsevik hadműveleti terv aprólékos ismeretének birtokában terjesztette elő a tanácsköztársaság katonai likvidálására vonatkozó elképzeléseit.
A fegyveres megoldás mikéntjét elfogadták, - arról azonban hosszas vita támadt, hogy milyen kormányra bízzák Magyarország vezetését a bolsevista uralom megdöntése után.
Tittoni olasz külügyminiszter kézenfekvő megoldásként ajánlotta a Szegeden máris működő ellenforradalmi kormány elfogadását. De Benes csehszlovák külügyminiszter rögtön és élesen tiltakozott a javaslat ellen. Retorikai érvelése szerint a szegedi önkényes kormány ugyanolyan antidemokratikus és törvénytelen, mint a vörös diktatúra, csak más előjellel.
Valódi érveiről mélyen hallgatott a csehszlovák külügyminiszter: egyrészt, semmiképp nem egyezhetett bele egy határozottan nemzeti ideológiájú magyar kormány létezésébe, másrészt a lehető legtovább fenn akarta tartani a magyar nemzet társadalmi és politikai katasztrófáját, hogy a tartósított zűrzavarban minél sikeresebben valósíthassák meg a cseh nacionalista ideálok messzire tekintő, korláttalanul becsvágyó terveit.
A párizsi békekonferencia nyugati békeosztói botrányosan műveletlenek voltak a Duna-medence történelmének nemzetiségi, gazdasági és kulturális jellemzőinek ismeretében. Különösen a francia politikusok tudatlansága volt kirívó, amit megtetézett indulatos, teljes nyíltsággal űzött magyarellenes elfogultságuk.
Benesnek mindent elhittek, aki aztán a kalandorságig vakmerő taktikázással a végsőkig kihasználta helyzeti előnyét. Most is győzött Tittoni olasz külügyminiszterrel szemben.
Tittoni javaslatát elvetették.
Napjainkban is pont olyanok az EU politikusnak mondott bürokratái, mint akkor. Věra Jourová is méltó utódja lett Edvard Benesnek.
A párizsi békekonferencián Foch francia marsall a bolsevik hadműveleti terv aprólékos ismeretének birtokában terjesztette elő a tanácsköztársaság katonai likvidálására vonatkozó elképzeléseit.
A fegyveres megoldás mikéntjét elfogadták, - arról azonban hosszas vita támadt, hogy milyen kormányra bízzák Magyarország vezetését a bolsevista uralom megdöntése után.
Tittoni olasz külügyminiszter kézenfekvő megoldásként ajánlotta a Szegeden máris működő ellenforradalmi kormány elfogadását. De Benes csehszlovák külügyminiszter rögtön és élesen tiltakozott a javaslat ellen. Retorikai érvelése szerint a szegedi önkényes kormány ugyanolyan antidemokratikus és törvénytelen, mint a vörös diktatúra, csak más előjellel.
Valódi érveiről mélyen hallgatott a csehszlovák külügyminiszter: egyrészt, semmiképp nem egyezhetett bele egy határozottan nemzeti ideológiájú magyar kormány létezésébe, másrészt a lehető legtovább fenn akarta tartani a magyar nemzet társadalmi és politikai katasztrófáját, hogy a tartósított zűrzavarban minél sikeresebben valósíthassák meg a cseh nacionalista ideálok messzire tekintő, korláttalanul becsvágyó terveit.
A párizsi békekonferencia nyugati békeosztói botrányosan műveletlenek voltak a Duna-medence történelmének nemzetiségi, gazdasági és kulturális jellemzőinek ismeretében. Különösen a francia politikusok tudatlansága volt kirívó, amit megtetézett indulatos, teljes nyíltsággal űzött magyarellenes elfogultságuk.
Benesnek mindent elhittek, aki aztán a kalandorságig vakmerő taktikázással a végsőkig kihasználta helyzeti előnyét. Most is győzött Tittoni olasz külügyminiszterrel szemben.
Tittoni javaslatát elvetették.
Napjainkban is pont olyanok az EU politikusnak mondott bürokratái, mint akkor. Věra Jourová is méltó utódja lett Edvard Benesnek.
Ez idő tájt Horthy Miklós Siófokon szervezte a Nemzeti Hadsereget.
Ám nem csak itt álltak ellen a vörös hordáknak.
Az eddigi részekben részleteztük az elvtársak „pünkösd tiszteletére” az „ellenforradalom okán” elkövetett terrorsorozatát Kapuváron, Gartán, a csornai járás településeiben, Sopronkövesden és Sopronban.
Említettük Jászladányt, Jászberényt, Szolnokot és több más települést is.
Mivel nem az összes esemény felsorolása a jelen cél, nem került említésre pl. 1919. április 22-én (kedd) Nyíregyháza, Sátoraljaújhely, Dolha, ahogy sok más sem a hadisarcot szedő, rablógyilkos terroristakormány bosszúhadjáratai közül.
A legismertebb ellenforradalmi esemény a röviden csak „Ludovika” vagy Ludovika Akadémia nevéhez fűződik. A budapesti Magyar Királyi Honvéd Ludovika Akadémia, a magyar katonai felsőoktatás legmagasabb képzési szintjét nyújtó intézménye volt.
1919. június 24, kedd.
A Ludovikán Bayer Ferenc százados, kiképzőtiszt szónoklatot tartott a tisztinövendékeknek:
Délután 4 órakor a kommunisták által az Országház előtt rendezett nyilvános kivégzést ágyúdörgés moraja zavarta meg.
Ez a néhány lövés, amely a Hungária körúti Engels laktanya udvaráról származott, jeladás volt az ellenforradalom kezdetére. Másfél órás késéssel ugyan, de az Üllői úti Ludovika Akadémia tiszt-tanárai és növendékei is akcióba léptek. Birtokba vették az akadémia épületkomplexumát, védelmi céllal tüzelőállásokat létesítettek a hangsúlyos pontokon. A nemzeti színeket viselő ludovikások egy százada megszállta a Mária Terézia téren lévő József-telefonközpontot.
„Nyílik a Ludovika ősi kapuja.
Fegyverbe lép ki rajta
Fegyverbe lép ki rajta
Mindenre elszánt katona fia.
Vissza, ha soha nem tér,
Vissza, ha soha nem tér,
Indul utána százszor újra száz!
Sorsunk a szent örökség, fegyverben áll az őrség,
Népünkre, földünkre testével vigyáz!”
(Ludovikás ellenforradalmi induló - részlet)
Szerző: Hadfy Hermann őrnagy
A jeladásnak szánt ágyúszóra megindult a főváros szíve felé a dunai flottilla három hajója az óbudai kikötőből.
A Pozsony és a Csuka őrnaszád, valamint a Maros monitor magyar nemzeti lobogót vont fel az árbócra, és lassan úszott alá a Dunán. (A monitor egy páncélozott hadihajótípus megnevezése.)
Kelenföldnél megfordultak, s északnak hajózva mindegyikük leadott egy-egy lövést a Szovjetházra. A Margit hídnál ismét megfordultak és lassú tempóban elhagyták a fővárost.
Kézi fegyverekből, géppuskákból lövöldöztek rájuk a Szovjetház védői, de ez a gyenge tűzerő semmi kárt nem tett a páncélozott hajókban.
A fedélzeti ágyúk három lövése megrongálta a Hungária Szálló homlokzatát annál a luxuslakosztálynál, amelyikben Vágó Béla belügyi népbiztos és családja lakott. Sérülés nem történt.
A Hungária körúti Engels laktanyában, ahonnan a tüzérségi jeladás történt, azonnal elfojtották az ellenforradalmi próbálkozást.
Szegő politikai megbízott a vörös érzelmű legénységre támaszkodva letartóztatta a hatalomváltoztató kísérlet két irányítóját, Lemberkovits Jenő honvéd századost és Filipecz Dénes főhadnagyot. Mindkettőjüket a Zrinyi utcai főkapitányságra szállították erős fedezettel.
Weisz Fülöp, a budapesti Vörös Őrség politikai biztosa telefonon előre értesült a történtekről és hivatali szobájában csőre töltött pisztollyal várta a foglyul ejtett tiszteket. Amint eléje vezették őket, minden kérdezés nélkül, közvetlen közelről beléjük lőtt. A 35 éves Lemberkovits Jenő százados a helyszínen meghalt. Filipecz Dénes főhadnagy később felgyógyult.
Weisz Fülöp politikai biztos külön napiparancsban közölte alárendeltjeivel az eseményt.
Ebben a napiparancsban szerepel az alábbi mondat:
- „Azért terítettem le az ellenforradalmár tiszteket, mert ha az elveinkről van szó, akkor párszáz hulla - az nulla!”
Újpest (akkor önálló város) lakossága annak ellenére, hogy túlnyomórészt a munkássághoz tartozott, sohasem vallotta magáénak a proletárdiktatúrának mondott vörös hatalmat.
Ezért, amikor hírét vették a dunai flottilla hajóinak lázadását, azonnal az ellenforradalom pártjára álltak.
Hárman vállalták a vezetést: Hajden László 26 éves festőművész, Rajcsek László 19 éves felsőiskolai tanuló, tartalékos hadapród és Szűcs János 30 gépkocsivezető.
Böhm Vilmos a gödöllői királyi kastélyban tartózkodott a fővárosban zajló fegyveres ellenforradalmi kísérlet idején. Élményeit így rögzítette:
Budapesten a kommunista vezetők intézkedésére megbénult a nyilvános élet.
Leálltak a villamosok, hazatessékelték a vendéglők, kávéházak közönségét, szüneteltek a színházi előadások. Este hétkor be kellett zárni a bérházak kapuit és megparancsolták a szigorú elsötétítést.
Durva viselkedésű őrjáratok portyáztak a városban, hogy kikényszerítsék a lakosság engedelmességét. Kevesellvén a beosztott fegyverest, utcai járőrözésre küldték a vezetőket is.
Sötétedés után is ellenforradalmárok után kutatva járták körzetüket.
A Márvány utca 40-ben vitába bonyolódtak idős Kiss Róza segédházfelügyelővel, akit minden komolyabb ok nélkül agyonlőttek.
Kegyetlenségüket szóvá tette az egyik lakó, Reisz Ferenc. Neki a combjába lőttek, majd eltávoztak.
Ezen a napon gyilkolták meg Berend Miklós orvosprofesszort és Madarász Béla orvostanhallgatót is, de az ő meggyilkolásuk az előző részekben már ismertetve lett.
Csepelen egy vörös járőr arra kényszerítette a késő esti órákban Thomasz Antal földművest, hogy fogja be lovait és fuvarszolgálattal álljon rendelkezésükre. Thomasz Antal abban a hiszemben engedelmeskedett, hogy ellenforradalmárokkal van dolga, mert a fegyveresek semmiféle jelzést nem viseltek.
A csepeli tölténygyár kapuja előtt Balogh József és Kondi Rudolf vöröskatona őrködött.
- „Állj ki vagy!" - szólították meg a közeledő lovas kocsi hajtóját. Thomasz Antal abban a tudatban, hogy a posztoló fegyveresek ellenforradalmárok, hozzájuk érve súgva mondta a bakról: „Fehérgárda!”
Válaszként mind Balogh József, mind Kondi Rudolf rásütötte a puskáját.
A földműves holtan bukott le az útra a kocsi üléséről.
A szigorú csoportosulási tilalom és a nyilvános élet megbénítása ellenére Budapest-szerte lövöldözések, zavargások voltak. Erején felül kellett helytállnia a fővárosi mentőszolgálatnak a nap hátralévő óráiban.
Néhány kiragadott eset a mentőnaplóból:
Este hat és hét óra között lövöldözés támadt a Krisztina téri telefonközpontnál. Az a magányos ember, aki hazafelé igyekezett, bemenekült a gyógyszertár kapumélyedésébe. Itt érte a mellén egy eltévedt golyó Opré József 26 éves napszámost; a 43 éves Faragó Pál haslövést szenvedett.
Ugyancsak Budán, a Fő utca 19.-ben Neumann Dezső 43 éves nyomdász és a 34 éves felesége a Dunára néző ablakhoz merészkedtek. Vöröscsapatot láttak a rakparton. Érdeklődtek, vannak-e még utcai harcok. Szóbeli válasz helyett sorozatot lőttek rajuk géppuskából. A férj azonnal meghalt, a feleséget eszméletlen állapotban szállították a Rókus kórházba.
A kényszerű kapuzárást követően a Király utca 11. számú ház lakói a függőfolyosón tárgyalták a történteket. Este kilenckor puskagolyók csapódtak a magukat biztonságban tudó polgárok közé. Egy fiatalember fejlövéstől halt szörnyet.
Berend Miklós orvosprofesszoron kívül még valakit lelőttek a Szovjetházra vigyázó Lenin-fiúk. A szomszédos, ma már nem létező Bristol Szálló előtt egy ismeretlen, harminc-harmincöt év körüli, elegánsan öltözött férfi teteme feküdt vérbe fagyva, amikor a mentők megvizsgálták. Állát puskagolyó zúzta szét, mellén is kézi fegyverekből eredő lövések nyomait találták.
1919. június 25, szerda.
A Szovjetház többi lakójához hasonlóan kedden Kun Béla családja is elmenekült az épületből a flottilla-hajók lövései után. Ismerősöknél rejtőzködve töltötték a családtagok az éjszakát.
Kun Béláné közlése:
Szamuelyné Szilágyi Jolán is visszatért a Hungária Szálló népbiztosi lakosztályába. Visszaemlékezéseiben erről így írt:
A zavaros idők ellenére változatlanul működtette pénztárát az Írók Direktóriuma:
Budapesten kíméletlen terrorral szereztek érvényt a szigorított rendkívüli állapotnak.
A vörösőrök, Lenin-fiúk és más karhatalmi járőrök ötletszerű önkényeskedéseinek senki nem vetett gátat. Szó szerint az életét tette kockára, aki az utcára bátorkodott: nem tudhatta, honnan, ki és miért emel rá fegyvert.
Újpesten a vésztörvényszék egymással is vitázott, mert munkások felett kellett ítélkezni, - nem a burzsoáziához, hanem a proletariátushoz tartoztak az ellenforradalmárok. Végül a legszigorúbb megtorlás követelői kerekedtek felül.
1919. június 26, csütörtök.
A Paks melletti Duna szakaszhoz érkeztek a nemzeti lobogó alatt hajózó flottillások.
Budapestről jövet útközben csatlakozott a kötelékhez a Lajta és a Komárom monitor, valamint a Munka nevű aknásító hajó.
Közvetlenül azután, hogy elhaladt Paks mellett a hajóraj, a Munka váratlanul, gyors manőverezéssel kivált a zárt kötelékből. Szempillantás alatt vörösre cserélte a nemzeti lobogót, és teljes tűzerővel lőni kezdte a Pozsony és Komárom őrnaszádot.
Telitalálat érte a Komárom parancsnoki tornyát. A páncéltörő lövedék robbanása széttépte a toronyban tartózkodó Csicsery László és Oravicabányai Máhr Jenő sorhajóhadnagyokat.
A találatot szenvedett Komárom, valamint a Lajta és a Maros gyors össztűzzel válaszolt a Munka váratlan támadására. Percek alatt elsüllyesztették a vörös zászlós hadihajót, majd teljes gőzzel haladtak dél felé, hogy mielőbb eljussanak arra a folyamszakaszra, ahol már az angol flottilla ellenőrizte a Dunát.
Délutánra elértek a Dunát keresztező aknazárhoz, amelyet a szerbek telepítettek a demarkációs vonalon Érsekcsanádnál a koppányi Duna-ágban. A Pozsony és Csuka nevű őrnaszád nem mert nekivágni, ez a két hajó megfordult és északnak vette útját.
Ellenben a három monitor: a Lajta, a Maros és a Komárom nekivágott az aknazárnak.
A kétféle döntést nem az elszántság és az óvatosság különböztette meg egymástól, hanem a hajótípusok eltérő műszaki sajátossága. A nehezebb őrnaszádok mélyre telepített aknába ütközhettek volna, míg a sekély merülésű monitorokra veszélyes aknákat szabad szemmel is felismerhették.
Délután tizenhét órakor lépte át a három monitor a névlegesen angol, de az angol zászló alatt ténylegesen a szerbek által ellenőrzött folyami demarkációs vonalat.
Keserves meglepetés volt. A várt angol helyett talált a szerb flottilla heves ágyúzással fogadta a menekülő magyar monitorokat, mire azok felhúzták a fehér zászlót. Bajára parancsolták a szerbek az önkéntes fogságot választó magyar hadihajókat. Két halottjuk és sok sebesültjük volt a menekülőknek.
A szerbek kórházba vitték a sebesülteket, - de gyűlölettől eltelten bántak az egészséges foglyokkal. Bántalmazták, leköpdösték valamennyit, majd hadifogságba terelték őket.
A három magyar monitort mint hadizsákmányt rögtön besorozták a szerb dunai flottillába.
A Ludovikán Bayer Ferenc százados, kiképzőtiszt szónoklatot tartott a tisztinövendékeknek:
„Fiatal bajtársaim!
Végre elérkezett az óra, amikor a hazátlan bitangok kezéből kicsavarhatjuk a tőlünk orozna elvett fegyvert, letéphetjük a gyűlölt vörös rongyot, hogy helyébe kitűzhessük szent háromszínű lobogónkat.
Ma délután 3 órakor kitör az ellenforradalom, [...]
Ennek a támpontját a Ludovika Akadémia képezi. A mi kezünkben van minden becsületes magyar ember és hőn szeretett hazánk sorsa is.
A világháborúban küzdött magyar katonák hősiességét és rendíthetetlen bátorságát az egész világ ismeri, s ellenségeink is elismerték. Mi sem lehetünk rosszabbak azoknál, akik ma névtelen és jeltelen sírjaikban pihennek. Kibontjuk tehát a nemzetiszínű zászlót, abban a biztos tudatban, hogy a világháborút túlélt magyarok alája állva, bennünket támogatni fognak.
Ezeket előrebocsátva, különösen hangsúlyozom, hogy senkit sem kényszerítek arra, hogy ebben az ellenforradalomban részt vegyen. Aki nem érez magában elég erőt és akaratot, hogy velem tartson, az most nyugodtan, minden bántódás nélkül kiléphet.
Akik velem jönnek, én azoknak szentül ígérem, hogy velük utolsó leheletemig úgy a jóban, mint a rosszban ki fogok tartani. Azonban hangsúlyozom, hogy a kilépésnek csak most van helye, ezt később már nem fogadhatom el. Aki most a helyén marad, az feltétlenül alárendeli magát minden parancsomnak. És közülük az, aki gyáván viselkedik, az úgy lakol, mint azt a gyávák megérdemlik.”
Végre elérkezett az óra, amikor a hazátlan bitangok kezéből kicsavarhatjuk a tőlünk orozna elvett fegyvert, letéphetjük a gyűlölt vörös rongyot, hogy helyébe kitűzhessük szent háromszínű lobogónkat.
Ma délután 3 órakor kitör az ellenforradalom, [...]
Ennek a támpontját a Ludovika Akadémia képezi. A mi kezünkben van minden becsületes magyar ember és hőn szeretett hazánk sorsa is.
A világháborúban küzdött magyar katonák hősiességét és rendíthetetlen bátorságát az egész világ ismeri, s ellenségeink is elismerték. Mi sem lehetünk rosszabbak azoknál, akik ma névtelen és jeltelen sírjaikban pihennek. Kibontjuk tehát a nemzetiszínű zászlót, abban a biztos tudatban, hogy a világháborút túlélt magyarok alája állva, bennünket támogatni fognak.
Ezeket előrebocsátva, különösen hangsúlyozom, hogy senkit sem kényszerítek arra, hogy ebben az ellenforradalomban részt vegyen. Aki nem érez magában elég erőt és akaratot, hogy velem tartson, az most nyugodtan, minden bántódás nélkül kiléphet.
Akik velem jönnek, én azoknak szentül ígérem, hogy velük utolsó leheletemig úgy a jóban, mint a rosszban ki fogok tartani. Azonban hangsúlyozom, hogy a kilépésnek csak most van helye, ezt később már nem fogadhatom el. Aki most a helyén marad, az feltétlenül alárendeli magát minden parancsomnak. És közülük az, aki gyáván viselkedik, az úgy lakol, mint azt a gyávák megérdemlik.”
Délután 4 órakor a kommunisták által az Országház előtt rendezett nyilvános kivégzést ágyúdörgés moraja zavarta meg.
Ez a néhány lövés, amely a Hungária körúti Engels laktanya udvaráról származott, jeladás volt az ellenforradalom kezdetére. Másfél órás késéssel ugyan, de az Üllői úti Ludovika Akadémia tiszt-tanárai és növendékei is akcióba léptek. Birtokba vették az akadémia épületkomplexumát, védelmi céllal tüzelőállásokat létesítettek a hangsúlyos pontokon. A nemzeti színeket viselő ludovikások egy százada megszállta a Mária Terézia téren lévő József-telefonközpontot.
Fegyverbe lép ki rajta
Fegyverbe lép ki rajta
Mindenre elszánt katona fia.
Vissza, ha soha nem tér,
Vissza, ha soha nem tér,
Indul utána százszor újra száz!
Sorsunk a szent örökség, fegyverben áll az őrség,
Népünkre, földünkre testével vigyáz!”
(Ludovikás ellenforradalmi induló - részlet)
Szerző: Hadfy Hermann őrnagy
A jeladásnak szánt ágyúszóra megindult a főváros szíve felé a dunai flottilla három hajója az óbudai kikötőből.
A Pozsony és a Csuka őrnaszád, valamint a Maros monitor magyar nemzeti lobogót vont fel az árbócra, és lassan úszott alá a Dunán. (A monitor egy páncélozott hadihajótípus megnevezése.)
Kelenföldnél megfordultak, s északnak hajózva mindegyikük leadott egy-egy lövést a Szovjetházra. A Margit hídnál ismét megfordultak és lassú tempóban elhagyták a fővárost.
Kézi fegyverekből, géppuskákból lövöldöztek rájuk a Szovjetház védői, de ez a gyenge tűzerő semmi kárt nem tett a páncélozott hajókban.
A fedélzeti ágyúk három lövése megrongálta a Hungária Szálló homlokzatát annál a luxuslakosztálynál, amelyikben Vágó Béla belügyi népbiztos és családja lakott. Sérülés nem történt.
A Hungária körúti Engels laktanyában, ahonnan a tüzérségi jeladás történt, azonnal elfojtották az ellenforradalmi próbálkozást.
Szegő politikai megbízott a vörös érzelmű legénységre támaszkodva letartóztatta a hatalomváltoztató kísérlet két irányítóját, Lemberkovits Jenő honvéd századost és Filipecz Dénes főhadnagyot. Mindkettőjüket a Zrinyi utcai főkapitányságra szállították erős fedezettel.
Weisz Fülöp, a budapesti Vörös Őrség politikai biztosa telefonon előre értesült a történtekről és hivatali szobájában csőre töltött pisztollyal várta a foglyul ejtett tiszteket. Amint eléje vezették őket, minden kérdezés nélkül, közvetlen közelről beléjük lőtt. A 35 éves Lemberkovits Jenő százados a helyszínen meghalt. Filipecz Dénes főhadnagy később felgyógyult.
Weisz Fülöp politikai biztos külön napiparancsban közölte alárendeltjeivel az eseményt.
Ebben a napiparancsban szerepel az alábbi mondat:
- „Azért terítettem le az ellenforradalmár tiszteket, mert ha az elveinkről van szó, akkor párszáz hulla - az nulla!”
Ezért, amikor hírét vették a dunai flottilla hajóinak lázadását, azonnal az ellenforradalom pártjára álltak.
Hárman vállalták a vezetést: Hajden László 26 éves festőművész, Rajcsek László 19 éves felsőiskolai tanuló, tartalékos hadapród és Szűcs János 30 gépkocsivezető.
Böhm Vilmos a gödöllői királyi kastélyban tartózkodott a fővárosban zajló fegyveres ellenforradalmi kísérlet idején. Élményeit így rögzítette:
„A fővárosi ellenforradalom folyamán Kun Béla nem viselkedett a helyzetnek megfelelő bátorsággal. Este nyolc óra tájban halálsápadtan beállított az ellenforradalom hírével a főhadiszállásra.
[...]
De Kunt alig lehetett megnyugtatni. Ahelyett, hogy a veszedelem pillanatában a forradalom fővárosában maradt volna a csapatok élén, sietve eltávozott helyéről, s a hadsereg parancsnokságnál keresett menedéket.
Tíz órakor Huges-összeköttetést kaptunk a szovjetházzal, ahonnan Alpári referált az eseményekről. A referátumból kitűnt, hogy Kun az első lövésre elvesztette a fejét, sőt átadta minden írását Alpárinak és úgy menekült el.
A városból kapott megnyugtató hírek hatására 10 óra után Kohnt erős védőfedezettel bekísértettük a fővárosba.”
[...]
De Kunt alig lehetett megnyugtatni. Ahelyett, hogy a veszedelem pillanatában a forradalom fővárosában maradt volna a csapatok élén, sietve eltávozott helyéről, s a hadsereg parancsnokságnál keresett menedéket.
Tíz órakor Huges-összeköttetést kaptunk a szovjetházzal, ahonnan Alpári referált az eseményekről. A referátumból kitűnt, hogy Kun az első lövésre elvesztette a fejét, sőt átadta minden írását Alpárinak és úgy menekült el.
A városból kapott megnyugtató hírek hatására 10 óra után Kohnt erős védőfedezettel bekísértettük a fővárosba.”
Budapesten a kommunista vezetők intézkedésére megbénult a nyilvános élet.
Leálltak a villamosok, hazatessékelték a vendéglők, kávéházak közönségét, szüneteltek a színházi előadások. Este hétkor be kellett zárni a bérházak kapuit és megparancsolták a szigorú elsötétítést.
Durva viselkedésű őrjáratok portyáztak a városban, hogy kikényszerítsék a lakosság engedelmességét. Kevesellvén a beosztott fegyverest, utcai járőrözésre küldték a vezetőket is.
Sötétedés után is ellenforradalmárok után kutatva járták körzetüket.
A Márvány utca 40-ben vitába bonyolódtak idős Kiss Róza segédházfelügyelővel, akit minden komolyabb ok nélkül agyonlőttek.
Kegyetlenségüket szóvá tette az egyik lakó, Reisz Ferenc. Neki a combjába lőttek, majd eltávoztak.
Ezen a napon gyilkolták meg Berend Miklós orvosprofesszort és Madarász Béla orvostanhallgatót is, de az ő meggyilkolásuk az előző részekben már ismertetve lett.
Csepelen egy vörös járőr arra kényszerítette a késő esti órákban Thomasz Antal földművest, hogy fogja be lovait és fuvarszolgálattal álljon rendelkezésükre. Thomasz Antal abban a hiszemben engedelmeskedett, hogy ellenforradalmárokkal van dolga, mert a fegyveresek semmiféle jelzést nem viseltek.
A csepeli tölténygyár kapuja előtt Balogh József és Kondi Rudolf vöröskatona őrködött.
- „Állj ki vagy!" - szólították meg a közeledő lovas kocsi hajtóját. Thomasz Antal abban a tudatban, hogy a posztoló fegyveresek ellenforradalmárok, hozzájuk érve súgva mondta a bakról: „Fehérgárda!”
Válaszként mind Balogh József, mind Kondi Rudolf rásütötte a puskáját.
A földműves holtan bukott le az útra a kocsi üléséről.
A szigorú csoportosulási tilalom és a nyilvános élet megbénítása ellenére Budapest-szerte lövöldözések, zavargások voltak. Erején felül kellett helytállnia a fővárosi mentőszolgálatnak a nap hátralévő óráiban.
Néhány kiragadott eset a mentőnaplóból:
Este hat és hét óra között lövöldözés támadt a Krisztina téri telefonközpontnál. Az a magányos ember, aki hazafelé igyekezett, bemenekült a gyógyszertár kapumélyedésébe. Itt érte a mellén egy eltévedt golyó Opré József 26 éves napszámost; a 43 éves Faragó Pál haslövést szenvedett.
Ugyancsak Budán, a Fő utca 19.-ben Neumann Dezső 43 éves nyomdász és a 34 éves felesége a Dunára néző ablakhoz merészkedtek. Vöröscsapatot láttak a rakparton. Érdeklődtek, vannak-e még utcai harcok. Szóbeli válasz helyett sorozatot lőttek rajuk géppuskából. A férj azonnal meghalt, a feleséget eszméletlen állapotban szállították a Rókus kórházba.
A kényszerű kapuzárást követően a Király utca 11. számú ház lakói a függőfolyosón tárgyalták a történteket. Este kilenckor puskagolyók csapódtak a magukat biztonságban tudó polgárok közé. Egy fiatalember fejlövéstől halt szörnyet.
Berend Miklós orvosprofesszoron kívül még valakit lelőttek a Szovjetházra vigyázó Lenin-fiúk. A szomszédos, ma már nem létező Bristol Szálló előtt egy ismeretlen, harminc-harmincöt év körüli, elegánsan öltözött férfi teteme feküdt vérbe fagyva, amikor a mentők megvizsgálták. Állát puskagolyó zúzta szét, mellén is kézi fegyverekből eredő lövések nyomait találták.
1919. június 25, szerda.
A Szovjetház többi lakójához hasonlóan kedden Kun Béla családja is elmenekült az épületből a flottilla-hajók lövései után. Ismerősöknél rejtőzködve töltötték a családtagok az éjszakát.
Kun Béláné közlése:
„Reggel hazamentünk. Napközben beállított Kun Béla. Látszott rajta, hogy éjszaka nem aludt.
- Az ellenforradalmat levertük, de meglátjuk, ki volt benne - mondta.
- Azt hiszem, Haubrich József is... Kivizsgáljuk...”
- Az ellenforradalmat levertük, de meglátjuk, ki volt benne - mondta.
- Azt hiszem, Haubrich József is... Kivizsgáljuk...”
Szamuelyné Szilágyi Jolán is visszatért a Hungária Szálló népbiztosi lakosztályába. Visszaemlékezéseiben erről így írt:
„A szovjetház más képet mutatott, mint tegnap. Megerősítették a védelmét. Felfegyverzett Lenin-fiúk cirkáltak körülötte.
Az utcán találkoztam Lukács Györggyel, a derekán bőröv, a vállán, puska. Nagyon, harciasnak nézett ki, de a szemüvegével kissé komikusnak hatott, ezért jegyeztem meg magamnak.”
Az utcán találkoztam Lukács Györggyel, a derekán bőröv, a vállán, puska. Nagyon, harciasnak nézett ki, de a szemüvegével kissé komikusnak hatott, ezért jegyeztem meg magamnak.”
A zavaros idők ellenére változatlanul működtette pénztárát az Írók Direktóriuma:
Singer Arthurnak 3.110 koronát fizettek ki aktuális cikkeiért és „Szerkesztő úr” című röpiratért.
Erdősi Dezső novelláit 2.500 koronával honorálták.
Elvégre a hatalmas képzeletvilággal hazudozó elvtársak jutalma a legnehezebb időkben sem maradhatott el.
Erdősi Dezső novelláit 2.500 koronával honorálták.
Budapesten kíméletlen terrorral szereztek érvényt a szigorított rendkívüli állapotnak.
A vörösőrök, Lenin-fiúk és más karhatalmi járőrök ötletszerű önkényeskedéseinek senki nem vetett gátat. Szó szerint az életét tette kockára, aki az utcára bátorkodott: nem tudhatta, honnan, ki és miért emel rá fegyvert.
Újpesten a vésztörvényszék egymással is vitázott, mert munkások felett kellett ítélkezni, - nem a burzsoáziához, hanem a proletariátushoz tartoztak az ellenforradalmárok. Végül a legszigorúbb megtorlás követelői kerekedtek felül.
1919. június 26, csütörtök.
A Paks melletti Duna szakaszhoz érkeztek a nemzeti lobogó alatt hajózó flottillások.
Budapestről jövet útközben csatlakozott a kötelékhez a Lajta és a Komárom monitor, valamint a Munka nevű aknásító hajó.
Közvetlenül azután, hogy elhaladt Paks mellett a hajóraj, a Munka váratlanul, gyors manőverezéssel kivált a zárt kötelékből. Szempillantás alatt vörösre cserélte a nemzeti lobogót, és teljes tűzerővel lőni kezdte a Pozsony és Komárom őrnaszádot.
Telitalálat érte a Komárom parancsnoki tornyát. A páncéltörő lövedék robbanása széttépte a toronyban tartózkodó Csicsery László és Oravicabányai Máhr Jenő sorhajóhadnagyokat.
A találatot szenvedett Komárom, valamint a Lajta és a Maros gyors össztűzzel válaszolt a Munka váratlan támadására. Percek alatt elsüllyesztették a vörös zászlós hadihajót, majd teljes gőzzel haladtak dél felé, hogy mielőbb eljussanak arra a folyamszakaszra, ahol már az angol flottilla ellenőrizte a Dunát.
Délutánra elértek a Dunát keresztező aknazárhoz, amelyet a szerbek telepítettek a demarkációs vonalon Érsekcsanádnál a koppányi Duna-ágban. A Pozsony és Csuka nevű őrnaszád nem mert nekivágni, ez a két hajó megfordult és északnak vette útját.
Ellenben a három monitor: a Lajta, a Maros és a Komárom nekivágott az aknazárnak.
A kétféle döntést nem az elszántság és az óvatosság különböztette meg egymástól, hanem a hajótípusok eltérő műszaki sajátossága. A nehezebb őrnaszádok mélyre telepített aknába ütközhettek volna, míg a sekély merülésű monitorokra veszélyes aknákat szabad szemmel is felismerhették.
Délután tizenhét órakor lépte át a három monitor a névlegesen angol, de az angol zászló alatt ténylegesen a szerbek által ellenőrzött folyami demarkációs vonalat.
Keserves meglepetés volt. A várt angol helyett talált a szerb flottilla heves ágyúzással fogadta a menekülő magyar monitorokat, mire azok felhúzták a fehér zászlót. Bajára parancsolták a szerbek az önkéntes fogságot választó magyar hadihajókat. Két halottjuk és sok sebesültjük volt a menekülőknek.
A szerbek kórházba vitték a sebesülteket, - de gyűlölettől eltelten bántak az egészséges foglyokkal. Bántalmazták, leköpdösték valamennyit, majd hadifogságba terelték őket.
A három magyar monitort mint hadizsákmányt rögtön besorozták a szerb dunai flottillába.
Így ért véget a június 24-én, a budapesti Ludovikáról indult ellenforradalmi törekvés.
De nem ők voltak az egyetlenek, akik szembefordultak a nemzetellenes szovjet nemzetköziség diktatúrájával.
1919. május 23, péntek.
Kajd (Vas megyei) községben lósorozást tartott a vörös hatóság.
Ide rendelték a lótulajdonos parasztokat Vasszécsényből, Tanáról, Lipártról, Gyöngyösszentkeresztről és Táplánfáról is.
Eljöttek ugyan a megidézett gazdák, de lovak nélkül! S azért jöttek, hogy megszalasszák a sorozó bizottságot.
Ennek utána, hazafelé indulóban vették a hírt, hogy Táplánfán rekvirálnak a vörösök, szekérszámra viszik az értékeket a Rosenberg kastélyból. Felbuzdulva előbbi sikerükön, tömegesen indultak Táplánfára. Éppen készültek vissza Szombathelyre a rekvirálók a roskadásig rakott szekerekkel, amikor a zendülők odaértek. A szekereknek rontottak, s a felmálházott értékeket az utolsó darabig visszahordták a kastélyba, ezt kiabálva:
„Nem hagyjuk, hogy raboljanak a kommunisták!"
Mivel a parasztok fellépésével ellenkezni merészelt a rekviráló bizottságból a gyöngyösszentkereszti direktórium három tagja, bizonyos Csép, Szabó és Horváth elvtárs, a parasztok alaposan elverték őket.
Zséder István, a helyi direktórium tagja próbált az ütlegelők lelkére beszélni, de nem hallgattak rá. Inkább lehozták a padlásról a tetőre kitűzött vörös zászlót és cafatokra tépték. Majd felkeresték Táplánfa többi kommunista tisztségviselőjét, hogy elvegyék tőlük a fegyvert. Azután falvanként csoportosulva fehér zászlók alatt, elvonultak hazafelé.
Mire megérkezett Szombathelyről Táplánfára a riadóztatott vörös karhatalom, már nem találtak senkit a helyszínen. Noha idejében hazaszéledtek a zendülők, később sokukat letartóztatták, s a főbb tetteseket forradalmi törvényszék elé állították.
Kajd (Vas megyei) községben lósorozást tartott a vörös hatóság.
Ide rendelték a lótulajdonos parasztokat Vasszécsényből, Tanáról, Lipártról, Gyöngyösszentkeresztről és Táplánfáról is.
Eljöttek ugyan a megidézett gazdák, de lovak nélkül! S azért jöttek, hogy megszalasszák a sorozó bizottságot.
Ennek utána, hazafelé indulóban vették a hírt, hogy Táplánfán rekvirálnak a vörösök, szekérszámra viszik az értékeket a Rosenberg kastélyból. Felbuzdulva előbbi sikerükön, tömegesen indultak Táplánfára. Éppen készültek vissza Szombathelyre a rekvirálók a roskadásig rakott szekerekkel, amikor a zendülők odaértek. A szekereknek rontottak, s a felmálházott értékeket az utolsó darabig visszahordták a kastélyba, ezt kiabálva:
„Nem hagyjuk, hogy raboljanak a kommunisták!"
Mivel a parasztok fellépésével ellenkezni merészelt a rekviráló bizottságból a gyöngyösszentkereszti direktórium három tagja, bizonyos Csép, Szabó és Horváth elvtárs, a parasztok alaposan elverték őket.
Zséder István, a helyi direktórium tagja próbált az ütlegelők lelkére beszélni, de nem hallgattak rá. Inkább lehozták a padlásról a tetőre kitűzött vörös zászlót és cafatokra tépték. Majd felkeresték Táplánfa többi kommunista tisztségviselőjét, hogy elvegyék tőlük a fegyvert. Azután falvanként csoportosulva fehér zászlók alatt, elvonultak hazafelé.
Mire megérkezett Szombathelyről Táplánfára a riadóztatott vörös karhatalom, már nem találtak senkit a helyszínen. Noha idejében hazaszéledtek a zendülők, később sokukat letartóztatták, s a főbb tetteseket forradalmi törvényszék elé állították.
1919. május 29. – 1919. június 6.
A ma Szlovénia területén lévő, ám akkor még ezer éve Magyarországhoz tartozó Muraszombatból és a körülötte lévő településekből (szentgotthárdi, muraszombati és alsólendvai járások) létrejött a Murai Köztársaság (más alakban: Vendvidéki Köztársaság), mely önellátó lévén egy kommunistáktól mentes jövőre vágyott.
Az elképzelés egyszerű volt: kiszakadnak a Tanácsköztársaság terrorállamából, és az életüket egy kis, önálló országként élik tovább.
Azonban Kun Béla vörös hadserege napokon belül megérkezett, és megszállta az újdonsült államot, amelynek maroknyi reguláris katonája kellő tapasztalat és hozzáértés hiányában képtelennek bizonyult a védekezésre.
A ma Szlovénia területén lévő, ám akkor még ezer éve Magyarországhoz tartozó Muraszombatból és a körülötte lévő településekből (szentgotthárdi, muraszombati és alsólendvai járások) létrejött a Murai Köztársaság (más alakban: Vendvidéki Köztársaság), mely önellátó lévén egy kommunistáktól mentes jövőre vágyott.
Az elképzelés egyszerű volt: kiszakadnak a Tanácsköztársaság terrorállamából, és az életüket egy kis, önálló országként élik tovább.
Azonban Kun Béla vörös hadserege napokon belül megérkezett, és megszállta az újdonsült államot, amelynek maroknyi reguláris katonája kellő tapasztalat és hozzáértés hiányában képtelennek bizonyult a védekezésre.
Két másik példának Eger és Kalocsa, nagyjából ugyanakkor:
1919. június 22, vasárnap.
Egerben politikai gyűlést tartottak ezen a napon. Kommunista szónokok beszéltek a városháza erkélyéről. Beszédeik hallatán annyira felháborodott a tömeg, hogy meg akarta lincselni a szónokokat.
Benyomultak a városháza előcsarnokába, hogy szándékuk szerint az utcára hajigálják az ablakokon át a város vörös vezetőit, akik az emeleti szobákba menekültek.
Vöröskatonák védték az előcsarnokot. Meghátráltak a tömeg elől, de csak a lépcsőfeljáróig. Amikor egyiküket megragadták a támadók, a tömegbe lőttek.
A sortűz kioltotta Liszkai Ignác, Balogh Antal, Demeter István és a tízéves Prókai Erzsébet életét.
Sokan megsebesültek.
Egerben politikai gyűlést tartottak ezen a napon. Kommunista szónokok beszéltek a városháza erkélyéről. Beszédeik hallatán annyira felháborodott a tömeg, hogy meg akarta lincselni a szónokokat.
Benyomultak a városháza előcsarnokába, hogy szándékuk szerint az utcára hajigálják az ablakokon át a város vörös vezetőit, akik az emeleti szobákba menekültek.
Vöröskatonák védték az előcsarnokot. Meghátráltak a tömeg elől, de csak a lépcsőfeljáróig. Amikor egyiküket megragadták a támadók, a tömegbe lőttek.
A sortűz kioltotta Liszkai Ignác, Balogh Antal, Demeter István és a tízéves Prókai Erzsébet életét.
Sokan megsebesültek.
87 évvel később, 2006-ban pedig Gyurcsány tett hasonlóképp a még általa is hazugnak mondott kormánya elleni tüntetőkkel. Lovasroham, kardlapozás, fémviperás csonttördelés és szemkilövetés. Vöröskatonák helyett maszkos és azonosító nélküli álrendőrökkel.
1919-ben a fenti egri eseménnyel nagyjából egy időben Kalocsán és környékén kezdtek a helyi „ellenforradalom” leveréséhez.
Kalocsa lakossága is úgy döntött, hogy köszöni szépen, nem kér többet a szép ígéretek után kapott szocializálásokból, rekvirálásokból és egyéb címeken történő fosztogatásokból, és visszavették a várost. Ezen felbuzdulva több, környékbeli település is ezt tette: Kiskőrösön kívül a falvak egész sora, többek között Solt, Pusztaszentimre, Tass, Harta, Akasztó, Hajós, Soltvadkert, Csengőd, Uszód, Bogyiszló, Császártöltés, Dunapataj.
A népbiztosok azonban se „még egy Murai Köztársaságot”, se „még egy Szegedet” nem akartak, sem újabb, jól rabolgatható településeket elveszíteni.
1919. június 20, péntek.
A vörösök Ráckevén és a Tolna megyei Madocsán is leverték a „lázadást”. Szamuely Tibor pedig elindult Budapestről Bács-Kiskun megyébe, hogy személyesen oltsa ki a Kalocsa által fellobbant „ellenforradalom” tüzét.
1919. június 21, szombat.
Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegyében, a Duna-Tisza közén tömegesen vállalkoztak a parasztok a tanácshatalom megdöntésére.
Különösen a Duna bal partján, Dömsöd és Kalocsa között nyúltak sokan fegyverhez.
Teljes hírzárlat mellett a budapesti vörös vasasezredet küldték az ellenforradalmi zendülés leverésére.
Az ezred parancsnoka Fehér Imre ezredes, hivatásos katona volt. Szabályos ütközetben kellett megtörni az elszántan védekező paraszti szabadcsapatok ellenállását.
Ide igyekezett Szamuely különvonata is, az előnyomuló vörös vasasezred nyomában hiénaként haladva. Soltig jutott el, ahol vonata megállásra kényszerült, mivel az ellenforradalmárok fölszedték a síneket.
Szamuely addig sem akart tétlenkedni, amíg megjavítják a pályatestet. Leguríttatta a szerelvényről az olajzöld királyi gépkocsit és testőreinek kíséretében visszaautózott Tass községbe. Itt már a felülkerekedett vörösök őrizték az elfogott zendülő parasztokat.
Kettőt közülük, - Vörös István és Kovács István szalkszentmártoni földműveseket - rögtön kötél általi halálra ítélt Samuely. Az ítéletet a Lenin-fiúk egyik felettese, Kerekes Árpád hajtotta végre.
Segítségére volt a hóhérlásban Szamuely egyik testőre, a bivalyerős Somogyi János.
Kerekes Árpád túl magasra erősítette a hurkos kötelet, s nem tudta az áldozat nyakába akasztani, - erre Somogyi János beledöfte a szuronyt Kovács István oldalába, így emelte meg, hogy Kerekes felakaszthassa.
1919. június 22, vasárnap.
Solt
Mivel a megrongált vaspályát még nem javították ki, Szamuely és a Lenin-fiúk az országúton, autókon folytatták útjukat.
Elől Szamuely Tibor a megszokott olajzöld gépkocsiján, bőrruhás testőreitől körülvéve. Semmiféle jelzést nem használtak, így a tájékozatlanok azt gondolhatták, hogy a fehérekhez tartoznak.
Solt felé haladva egy parasztszekér akadt az útjukba. Két földműves ember ült rajta.
Szamuely megállította őket. Szelíden kérdezgette, kifélék, mifélék. Ezek azt hitték a barátságos hang alapján, hogy fehér fegyveresekkel van dolguk. Elmondták, hogy az ellenforradalmárokhoz tartoznak, és a terepet derítik fel.
Szamuely indulatmentesen elővette pisztolyát, fejével bólintott Kámán József terroristának, hogy kövesse a példát. Egyikük az egyik, másikuk a másik parasztot lőtte homlokon. Majd Sturz terrorista mindkét halottat az árokba hömbölítette.
A lövésekre egy harmadik paraszt bukkant fel és az utat keresztezve a szántóföldek felé futva próbált menekülni. Szamuely a Lenin-fiúkra parancsolt, hogy terítsék le a menekülőt. Kerekes Árpád és a többiek puskatüzétől holtan vágódott el az áldozat.
Ezután továbbrobogtak Soltra.
A községbe érve géppuskával lőtték az autókról az előlük menekülőket.
Solton rajtaütéssel elfoglalták el a községházát, majd elfogtak nyolc embert, akiket Szamuely azonnal halálraítélt.
1919. június 23, hétfő.
Kecskemét.
Kecskeméten rögtönítélő bíráskodást kezdett a III. tengerészzászlóalj forradalmi törvényszéke. Huszonöt vádlottat hurcoltak ide, hogy ítéletet mondjanak rájuk.
Valamennyiüket a Kalocsa környéki falvakban ejtették foglyul, vagy tartóztatták le.
Erre Szamuely adott utasítást Soltnál tartózkodó különvonatáról, amit Berkes Ferenc huszonhat éves újságíró, kormányzótanácsi megbízott közvetített Kecskemétre.
Kivétel nélkül minden vádlottat a felismerhetetlenségig összevertek kísérőik.
Ütötték, rúgták őket, míg Kecskemétre nem értek, majd a forradalmi törvényszéknek mondott ítélethozók előtt is folytatták a kíméletlen bántalmazásokat.
Ezt nemcsak eltűrte, de helyeselte Tóth Pál harmincöt éves betűszedő, a rögtönbíráskodás elnöke, Baneth István huszonöt éves pincér, a vádbiztos, illetve a szavazóbírák: Kónya Sándor és egy Dittrich nevezetű huszonnégy éves vasmunkás.
Öt személyt ítéltek golyó általi halálra, köztük mind a négy solti vádlottat: Horváth József 33 éves földművest, Szabó István 23 éves napszámost, Hus Lajos 27 éves napszámost, Tar János 27 éves kisgazdát. Az ötödik Kugelmann Péter 25 éves hartai földműves volt.
Az ítélet kimondása után azonnal agyonlőtték őket.
Pusztaszentimre.
A ma Soltszentimrének hívott településen szívósan védekeztek az ellenforradalomban résztvevő férfiak.
Viszonozták a tüzelést, amikor le akarták fegyverezni őket a helybéli vöröskatonák. Ez utóbbiak segítséget kértek, és Kiskőrös felől egy órán belül megérkezett a zászlóalj erősségű Petzkay-különítmény.
Bekerítették a községet, utcáról utcára, házról házra haladva elfojtottak minden ellenállást.
Razziájuk során letartóztatták Gelencsér Mihályt, Gelencsér Jánost, Almási Józsefet, Kovács Sándort és Szendi Imrét. A különítmény vezetői vésztörvényszéknek nyilvánították magukat és ítélkezni kezdtek.
Halált mondtak a 28 éves Gelencsér Mihály gazdálkodóra és a 60 éves Almási József kocsmárosra.
Mindkettőjüket a helyszínen agyonlőtték.
Soltvadkert.
Itt eleinte a helyi vörösök próbálkoztak az ellenforradalmi megmozdulás letörésével, de a zendülők bizonyultak erősebbnek.
Kiskunhalasról jövet százhúsz vörös karhatalmista zúdult rá a községre és rémületkeltő célzattal szakadatlan lövöldözésbe kezdtek. Puskákból, pisztolyokból, gépfegyverekből ontották a golyózáport, ahol végigszáguldottak.
Nem kérdeztek senkit, nem tárgyaltak senkivel, még a helyi vörösökkel sem, amíg végig nem robogtak egész Soltvadkerten.
Vad lövöldözésükkel 9 embert öltek meg.
A halottakon kívül sokan súlyos sebesülést szenvedtek. Mind az elhunytak, mind a sebesültek kivétel nélkül földműves emberek voltak.
Kecel.
A község határában a 4. vörös századnak próbálták útját állni a felkelők.
Rossz fegyverekkel, hevenyészett fedezékekből semmi esélyük nem volt a sikeres védekezésre a rájuk támadókkal szemben.
Tíz keceli lakost lőttek le a csatárláncban támadó vörösök, majd ellepték a községet.
Egyikük (név szerint: a 24 éves Sós István) még be sem tette a lábát Kecelre, máris agyonlőtt egy földművest.
Fleisz Mihály és Árvai András gazdálkodó a község szélén, a kiskunhalasi úton várták a közeledő vörösöket, akiktől kíméletet akartak kérni. Sós István terrorista megállt a különítményesek élén és odaszólt Árvai Andrásnak:
- „Gyere ide bátran komám, hiszen mi is, meg te is fehérek vagyunk!"
Árvai András köszönésre nyújtott kézzel ment Sós Istvánhoz, aki ötször belelőtt a mit sem gyanító emberbe.
A megtorlást irányító Sós Istvánt már várták a községházán a visszatért helybéli kommunista vezetők.
Ezek azt mondták Sósnak, hogy elsősorban a papok felelősek a keceli ellenforradalomért, aki erre rögtön a plébániára indult néhány emberével.
Szó nélkül lelőtte Vajay László 28 éves káplánt.
A dörrenés hallatán futva menekült Kurucz Adolf plébános, akire kétszer rálőtt Sós, de nem találta el. A plébános testvére, Kurucz Erzsébet tanítónő szintén a parókián tartózkodott. Fivére példájára ő is futásban keresett menedéket. Sós István kézigránátot dobott utánuk.
Sós elvtárs később fenyegető portyázással járta emberei élén Kecel utcáit. Sötétedéskor kissé kapatosan jött velük szembe az Öregcsertőre való Vén (Csicske) János.
Rákiáltottak: „Állj, ki vagy!” - a jókedvű ember tréfálkozva válaszolt: „Ki más lennék, hát fehér vagyok!”
Erre több lövéssel leterítették.
Sós Istvánnak ennyi nem volt elég. Durva káromkodás kíséretében felpofozta a halott Vén (Csicske) Jánost.
Szarkástelep.
Három vöröskatona: Csordás István, Makai István, Rafael Farkas kivált a csatárláncból, hogy átkutassa az intézői lakot. Gyanútlanul fogadta őket az ellenforradalmi megmozdulásban teljesen vétlen uradalmi intéző, a 45 éves Benediczki Pál - 7 gyermek apja, karján a legkisebb, egy 2 éves leányka.
Csordás István felszólítására agyonlőtték az intézőt, aki elejtette a gyermeket zuhantában. Mit sem törődve a házban támadt borzadályos riadalommal, a három vöröskatona feltörte a borospincét és jókedvű ivászatba kezdett.
Kiskőrös.
A Petzkay-féle terrorzászlóalj egy különítménye által megszállt településen az elvtársak 7 embert ítéltek halálra minden vizsgálat nélkül.
Dunaföldvár.
Aranyos György kormányzótanácsi biztos és Tánczos Vendel statáriális vádbiztos nyilvánították magukat forradalmi törvényszéknek. Kötél általi halált mondtak Miskolczy István 60 kisgazdára, Hambalkó János 30 fuvarosra, Gál Mihály 21 éves földművesre és Holmár Imrére.
A kivégzendőket előbb itt is rettenetesen megverték.
Harta.
A falu határában a fehérek és a vörösök közti ütközetben elesett 8 hajósi és 6 hartai földműves. Az ütközetet követően Soltról Dunapatajra menet itt is megállt Szamuely és bőrruhás kísérete.
Elfogták Szeidl János fiatal parasztlegényt. Fegyver volt nála. Kerekes Árpád megkérdezte Szamuelyt, mi legyen a legény sorsa. Szamuely csak bólintott, aminek a jelentését már értette Kerekes.
Szeidl Jánost elrettentésül a falu közepén akasztották fel.
Dunapataj.
A település határában szabályos harctéri ütközetet vívtak a vörösök az ellenforradalmárokkal.
Ez utóbbiaknak még alkalmi kézifegyverük sem volt elegendő, ezért a parasztok ősi harceszközeivel, ásóval, kaszával, vasvillával bocsátkoztak küzdelembe. Az ellenük vonuló budapesti vörös vasasezred kiváló fölszereléssel rendelkezett. Nemcsak gépfegyvereket, de tüzérséget is használtak a zendülőkkel szemben.
Vérfürdővé fajult a rövid harc, amelyben 48 dunapataji azonnal életét vesztette.
Mire Szamuely megérkezett, a vörösök elé vezettek a foglyokat, akik felett a községházán ítélkezett.
Gyűlölete jeléül azt sem engedte meg, hogy arccal álljanak eléje. Hátat kellett fordítania a vádlottnak. Szamuely néhány másodpercet szánt egy-egy elítélendőre és szó nélkül, kézlegyintéssel adta tudtára Kerekes Árpádnak és Kovács Lajosnak, hogy kit kell felakasztaniok.
Tizenöt gazdálkodót ítélt kötél általi halálra, s valamennyit ki is végezték.
Szamuely nyugodt közönnyel, kényelmesen cigarettázva nézte Kerekes Árpád és Kovács Lajos hóhérműködését. Ez a két főszereplő seregnyi bőrruhással együtt már egész gyakorlottan, iparszerűen cselekedte az életek kioltását. Áldozataikat addig verték, szurkálták, amíg ki nem rúgták maguk alól a széket.
Megöltek továbbá két budapesti fiatalembert is, akiknek akkor épp Dunapatajon tartózkodtak.
Azért kellett meghalniuk, hogy el ne vigyék Budapestre a látottak hírét.
1919. június 24, kedd.
Akasztó (község)
Solt és Kiskőrös között lévő községben ellenforradalmi cselekmény nem történt, de példastatuálás céljából mondvacsinált vád alapján halálra ítélték Melvik Antal 47 éves földművest és rögtön agyonlőtték.
Kecel (község)
Bár a külterületét és tanyavilágát átfésülték a vörösök, nem találtak ellenforradalmárt.
Végül a Szarkásszőlő nevezetű dűlőben kérdés és indok nélkül, egy pincéjükben puskatussal agyonverték Lajkó M. András 39 éves és Halász József 32 éves földműveseket.
Paks.
Ez még nem az internet kora volt. Ami a közelben történt, arról jóval később értesültek az emberek. Így a paksiak semmit nem tudtak az alig 50 km-re tomboló terroristákról, hozzájuk ekkor még csak a Kalocsa környéki ellenforradalmi megmozdulások híre jutott el – és a lakosság azonnal csatlakozva fellázadt a kommunista vezetők ellen.
Bakonyi András 45 éves csendőr őrmester, járási főfelügyelő és helyettese, Csala Bálint 32 éves csendőr őrmester válogatta össze a fegyverfogásra alkalmas férfiakat. Az egész direktórium és a vörösőr-parancsnok Szekszárdra menekültek.
Kalocsa.
A város védői fegyverrel foglaltak tüzelőállásokat a város előtt, hogy megütközzenek a támadó vörösökkel.
Az ellenállás erejét látva Fehér Imre ezredes (a budapesti vasasezred ide vezényelt parancsnoka) nem mert támadni.
Helyette trükkhöz folyamodott. Tárgyalásba bocsátkozott a védőkkel, ecsetelte nekik a környező települések bukását, majd teljes bántatlanságot ígért a felkelőknek és Kalocsa minden lakosának, ha átadják a várost, leteszik a fegyvert és ki-ki békésen hazatér.
Fehér Imre ajánlatát elfogadták...
Az átadást Horváth Lajos helyettes helyőrségparancsnok hajtotta végre. Délelőtt vonultak be Kalocsára a vörösök. Késedelem nélkül plakátot nyomattak azzal a tartalommal, amit szóban ígértek. Mindenki megnyugodott.
Az sem keltett gyanút, hogy a plakát szövege alatt Szamuely Tibor neve szerepelt, aki még nem volt ott, csak délután érkezett Kalocsára bőrruhás terroristáival.
Ő maga bevonult a törvénykezési palotába testőreinek kíséretében, más Lenin-fiúk pedig hozzáfogtak a kivégzések előkészítéséhez, noha még senkit le nem tartóztattak. Mivel a főutcát díszítő öreg berkenyefák koronája magasra nőtt, végig szegeket vertek a fák törzsébe a hurkok megtartására. Mindezt a jezsuita templom és rendház előtti útszakaszon cselekedték. Közben sorra letartóztatták a listára került személyeket.
Valamennyi leendő áldozatot könnyűszerrel vették őrizetbe, mert az egész város hitt a büntetlenséget ígérő plakátszövegnek.
Maguk a listán szereplők sem gondolták, hogy komolyabb bajuk eshet. Azt hitték, tisztázzák a körülményeket, s máris hazaengedik őket.
Egyenként kerültek Szamuely elé.
Ő pedig valamennyi esetben csak ennyit mondott: „Szeget neki".
Fogalmuk sem volt a lefogottaknak, hogy mit jelent ez a két szó. Akkor döbbentek rá várható sorsukra, amikor rájuk vetették magukat a Lenin-fiúk. Mire egy másik kijáraton, - hogy a még ítéletre következők semmit ne lássanak-, eljutottak a törvényszéki zárkáig, a legbrutálisabb rúgásokat, ütéseket kellett elviselniük.
Felhős, fülledt időben, este hat és hét óra között kezdték az akasztásokat. Kerekes Árpád volt a hóhér.
Segédei Kovács Lajos, Sturcz Károly, Pervanger Mihály Lenin-fiúk és Cselik Károly húszesztendős kalocsai vörös karhatalmista. A kivégzendőket egyszerre kísérték erős fegyveres fedezettel végzetük helyszínére. Áldozataikat a már ismétlődő módon fosztották meg az élettől: székre állították, s addig verték, szurkálták őket, amíg ki nem rúgták maguk alól a széket.
A 19 éves Csiszár Jenő tanító után a 37 éves Gallina Zoltán uradalmi intézőt akasztották fel.
Sorra következett Kálmán József 40 éves fakereskedő, Mészáros Ignác 30 éves tanítóképzői tanár, majd Császár István 32 éves szolgabíró. A sötétedés és a kezdődő eső miatt félbeszakították a kivégzéseket.
Szamuely és a Lenin-fiúk az érseki palota díszebédlőjében óhajtottak vacsorázni. A vacsora megrendezését és további kívánságaik teljesítését az érsek komornyikjának parancsolták meg. Bőséges lakomájuk után aludni tértek és mivel akaratuk szerint reggelig nem volt szabad a kivégzettekhez nyúlni, azok még ott függtek a berkenyefákon.
Hóhéruk, Kerekes Árpád esti séta közben a vacsoráról magával hozott kolbászt rágcsálta. Nevetve nyomta a kolbászcsonkot az egyik kivégzett szájába:
- „Nem venném a lelkemre, ha reggelig koplalnál!” - Mondta röhögve.
Ekkor már újabb halálos áldozata is volt az estének.
Amikor Császár István szolgabíró felesége megbizonyosodott arról, hogy férjét kivégeztette Szamuely, a fiatalasszony méreggel véget vetett életének.
A vörösök Ráckevén és a Tolna megyei Madocsán is leverték a „lázadást”. Szamuely Tibor pedig elindult Budapestről Bács-Kiskun megyébe, hogy személyesen oltsa ki a Kalocsa által fellobbant „ellenforradalom” tüzét.
1919. június 21, szombat.
Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegyében, a Duna-Tisza közén tömegesen vállalkoztak a parasztok a tanácshatalom megdöntésére.
Különösen a Duna bal partján, Dömsöd és Kalocsa között nyúltak sokan fegyverhez.
Teljes hírzárlat mellett a budapesti vörös vasasezredet küldték az ellenforradalmi zendülés leverésére.
Az ezred parancsnoka Fehér Imre ezredes, hivatásos katona volt. Szabályos ütközetben kellett megtörni az elszántan védekező paraszti szabadcsapatok ellenállását.
Ide igyekezett Szamuely különvonata is, az előnyomuló vörös vasasezred nyomában hiénaként haladva. Soltig jutott el, ahol vonata megállásra kényszerült, mivel az ellenforradalmárok fölszedték a síneket.
Szamuely addig sem akart tétlenkedni, amíg megjavítják a pályatestet. Leguríttatta a szerelvényről az olajzöld királyi gépkocsit és testőreinek kíséretében visszaautózott Tass községbe. Itt már a felülkerekedett vörösök őrizték az elfogott zendülő parasztokat.
Kettőt közülük, - Vörös István és Kovács István szalkszentmártoni földműveseket - rögtön kötél általi halálra ítélt Samuely. Az ítéletet a Lenin-fiúk egyik felettese, Kerekes Árpád hajtotta végre.
Segítségére volt a hóhérlásban Szamuely egyik testőre, a bivalyerős Somogyi János.
Kerekes Árpád túl magasra erősítette a hurkos kötelet, s nem tudta az áldozat nyakába akasztani, - erre Somogyi János beledöfte a szuronyt Kovács István oldalába, így emelte meg, hogy Kerekes felakaszthassa.
1919. június 22, vasárnap.
Solt
Mivel a megrongált vaspályát még nem javították ki, Szamuely és a Lenin-fiúk az országúton, autókon folytatták útjukat.
Elől Szamuely Tibor a megszokott olajzöld gépkocsiján, bőrruhás testőreitől körülvéve. Semmiféle jelzést nem használtak, így a tájékozatlanok azt gondolhatták, hogy a fehérekhez tartoznak.
Solt felé haladva egy parasztszekér akadt az útjukba. Két földműves ember ült rajta.
Szamuely megállította őket. Szelíden kérdezgette, kifélék, mifélék. Ezek azt hitték a barátságos hang alapján, hogy fehér fegyveresekkel van dolguk. Elmondták, hogy az ellenforradalmárokhoz tartoznak, és a terepet derítik fel.
Szamuely indulatmentesen elővette pisztolyát, fejével bólintott Kámán József terroristának, hogy kövesse a példát. Egyikük az egyik, másikuk a másik parasztot lőtte homlokon. Majd Sturz terrorista mindkét halottat az árokba hömbölítette.
A lövésekre egy harmadik paraszt bukkant fel és az utat keresztezve a szántóföldek felé futva próbált menekülni. Szamuely a Lenin-fiúkra parancsolt, hogy terítsék le a menekülőt. Kerekes Árpád és a többiek puskatüzétől holtan vágódott el az áldozat.
Ezután továbbrobogtak Soltra.
A községbe érve géppuskával lőtték az autókról az előlük menekülőket.
Solton rajtaütéssel elfoglalták el a községházát, majd elfogtak nyolc embert, akiket Szamuely azonnal halálraítélt.
1919. június 23, hétfő.
Kecskemét.
Kecskeméten rögtönítélő bíráskodást kezdett a III. tengerészzászlóalj forradalmi törvényszéke. Huszonöt vádlottat hurcoltak ide, hogy ítéletet mondjanak rájuk.
Valamennyiüket a Kalocsa környéki falvakban ejtették foglyul, vagy tartóztatták le.
Erre Szamuely adott utasítást Soltnál tartózkodó különvonatáról, amit Berkes Ferenc huszonhat éves újságíró, kormányzótanácsi megbízott közvetített Kecskemétre.
Kivétel nélkül minden vádlottat a felismerhetetlenségig összevertek kísérőik.
Ütötték, rúgták őket, míg Kecskemétre nem értek, majd a forradalmi törvényszéknek mondott ítélethozók előtt is folytatták a kíméletlen bántalmazásokat.
Ezt nemcsak eltűrte, de helyeselte Tóth Pál harmincöt éves betűszedő, a rögtönbíráskodás elnöke, Baneth István huszonöt éves pincér, a vádbiztos, illetve a szavazóbírák: Kónya Sándor és egy Dittrich nevezetű huszonnégy éves vasmunkás.
Öt személyt ítéltek golyó általi halálra, köztük mind a négy solti vádlottat: Horváth József 33 éves földművest, Szabó István 23 éves napszámost, Hus Lajos 27 éves napszámost, Tar János 27 éves kisgazdát. Az ötödik Kugelmann Péter 25 éves hartai földműves volt.
Az ítélet kimondása után azonnal agyonlőtték őket.
Pusztaszentimre.
A ma Soltszentimrének hívott településen szívósan védekeztek az ellenforradalomban résztvevő férfiak.
Viszonozták a tüzelést, amikor le akarták fegyverezni őket a helybéli vöröskatonák. Ez utóbbiak segítséget kértek, és Kiskőrös felől egy órán belül megérkezett a zászlóalj erősségű Petzkay-különítmény.
Bekerítették a községet, utcáról utcára, házról házra haladva elfojtottak minden ellenállást.
Razziájuk során letartóztatták Gelencsér Mihályt, Gelencsér Jánost, Almási Józsefet, Kovács Sándort és Szendi Imrét. A különítmény vezetői vésztörvényszéknek nyilvánították magukat és ítélkezni kezdtek.
Halált mondtak a 28 éves Gelencsér Mihály gazdálkodóra és a 60 éves Almási József kocsmárosra.
Mindkettőjüket a helyszínen agyonlőtték.
Soltvadkert.
Itt eleinte a helyi vörösök próbálkoztak az ellenforradalmi megmozdulás letörésével, de a zendülők bizonyultak erősebbnek.
Kiskunhalasról jövet százhúsz vörös karhatalmista zúdult rá a községre és rémületkeltő célzattal szakadatlan lövöldözésbe kezdtek. Puskákból, pisztolyokból, gépfegyverekből ontották a golyózáport, ahol végigszáguldottak.
Nem kérdeztek senkit, nem tárgyaltak senkivel, még a helyi vörösökkel sem, amíg végig nem robogtak egész Soltvadkerten.
Vad lövöldözésükkel 9 embert öltek meg.
A halottakon kívül sokan súlyos sebesülést szenvedtek. Mind az elhunytak, mind a sebesültek kivétel nélkül földműves emberek voltak.
Kecel.
A község határában a 4. vörös századnak próbálták útját állni a felkelők.
Rossz fegyverekkel, hevenyészett fedezékekből semmi esélyük nem volt a sikeres védekezésre a rájuk támadókkal szemben.
Tíz keceli lakost lőttek le a csatárláncban támadó vörösök, majd ellepték a községet.
Egyikük (név szerint: a 24 éves Sós István) még be sem tette a lábát Kecelre, máris agyonlőtt egy földművest.
Fleisz Mihály és Árvai András gazdálkodó a község szélén, a kiskunhalasi úton várták a közeledő vörösöket, akiktől kíméletet akartak kérni. Sós István terrorista megállt a különítményesek élén és odaszólt Árvai Andrásnak:
- „Gyere ide bátran komám, hiszen mi is, meg te is fehérek vagyunk!"
Árvai András köszönésre nyújtott kézzel ment Sós Istvánhoz, aki ötször belelőtt a mit sem gyanító emberbe.
A megtorlást irányító Sós Istvánt már várták a községházán a visszatért helybéli kommunista vezetők.
Ezek azt mondták Sósnak, hogy elsősorban a papok felelősek a keceli ellenforradalomért, aki erre rögtön a plébániára indult néhány emberével.
Szó nélkül lelőtte Vajay László 28 éves káplánt.
A dörrenés hallatán futva menekült Kurucz Adolf plébános, akire kétszer rálőtt Sós, de nem találta el. A plébános testvére, Kurucz Erzsébet tanítónő szintén a parókián tartózkodott. Fivére példájára ő is futásban keresett menedéket. Sós István kézigránátot dobott utánuk.
Sós elvtárs később fenyegető portyázással járta emberei élén Kecel utcáit. Sötétedéskor kissé kapatosan jött velük szembe az Öregcsertőre való Vén (Csicske) János.
Rákiáltottak: „Állj, ki vagy!” - a jókedvű ember tréfálkozva válaszolt: „Ki más lennék, hát fehér vagyok!”
Erre több lövéssel leterítették.
Sós Istvánnak ennyi nem volt elég. Durva káromkodás kíséretében felpofozta a halott Vén (Csicske) Jánost.
Szarkástelep.
Három vöröskatona: Csordás István, Makai István, Rafael Farkas kivált a csatárláncból, hogy átkutassa az intézői lakot. Gyanútlanul fogadta őket az ellenforradalmi megmozdulásban teljesen vétlen uradalmi intéző, a 45 éves Benediczki Pál - 7 gyermek apja, karján a legkisebb, egy 2 éves leányka.
Csordás István felszólítására agyonlőtték az intézőt, aki elejtette a gyermeket zuhantában. Mit sem törődve a házban támadt borzadályos riadalommal, a három vöröskatona feltörte a borospincét és jókedvű ivászatba kezdett.
Kiskőrös.
A Petzkay-féle terrorzászlóalj egy különítménye által megszállt településen az elvtársak 7 embert ítéltek halálra minden vizsgálat nélkül.
Dunaföldvár.
Aranyos György kormányzótanácsi biztos és Tánczos Vendel statáriális vádbiztos nyilvánították magukat forradalmi törvényszéknek. Kötél általi halált mondtak Miskolczy István 60 kisgazdára, Hambalkó János 30 fuvarosra, Gál Mihály 21 éves földművesre és Holmár Imrére.
A kivégzendőket előbb itt is rettenetesen megverték.
Harta.
A falu határában a fehérek és a vörösök közti ütközetben elesett 8 hajósi és 6 hartai földműves. Az ütközetet követően Soltról Dunapatajra menet itt is megállt Szamuely és bőrruhás kísérete.
Elfogták Szeidl János fiatal parasztlegényt. Fegyver volt nála. Kerekes Árpád megkérdezte Szamuelyt, mi legyen a legény sorsa. Szamuely csak bólintott, aminek a jelentését már értette Kerekes.
Szeidl Jánost elrettentésül a falu közepén akasztották fel.
Dunapataj.
A település határában szabályos harctéri ütközetet vívtak a vörösök az ellenforradalmárokkal.
Ez utóbbiaknak még alkalmi kézifegyverük sem volt elegendő, ezért a parasztok ősi harceszközeivel, ásóval, kaszával, vasvillával bocsátkoztak küzdelembe. Az ellenük vonuló budapesti vörös vasasezred kiváló fölszereléssel rendelkezett. Nemcsak gépfegyvereket, de tüzérséget is használtak a zendülőkkel szemben.
Vérfürdővé fajult a rövid harc, amelyben 48 dunapataji azonnal életét vesztette.
Mire Szamuely megérkezett, a vörösök elé vezettek a foglyokat, akik felett a községházán ítélkezett.
Gyűlölete jeléül azt sem engedte meg, hogy arccal álljanak eléje. Hátat kellett fordítania a vádlottnak. Szamuely néhány másodpercet szánt egy-egy elítélendőre és szó nélkül, kézlegyintéssel adta tudtára Kerekes Árpádnak és Kovács Lajosnak, hogy kit kell felakasztaniok.
Tizenöt gazdálkodót ítélt kötél általi halálra, s valamennyit ki is végezték.
Szamuely nyugodt közönnyel, kényelmesen cigarettázva nézte Kerekes Árpád és Kovács Lajos hóhérműködését. Ez a két főszereplő seregnyi bőrruhással együtt már egész gyakorlottan, iparszerűen cselekedte az életek kioltását. Áldozataikat addig verték, szurkálták, amíg ki nem rúgták maguk alól a széket.
Megöltek továbbá két budapesti fiatalembert is, akiknek akkor épp Dunapatajon tartózkodtak.
Azért kellett meghalniuk, hogy el ne vigyék Budapestre a látottak hírét.
1919. június 24, kedd.
Akasztó (község)
Solt és Kiskőrös között lévő községben ellenforradalmi cselekmény nem történt, de példastatuálás céljából mondvacsinált vád alapján halálra ítélték Melvik Antal 47 éves földművest és rögtön agyonlőtték.
Kecel (község)
Bár a külterületét és tanyavilágát átfésülték a vörösök, nem találtak ellenforradalmárt.
Végül a Szarkásszőlő nevezetű dűlőben kérdés és indok nélkül, egy pincéjükben puskatussal agyonverték Lajkó M. András 39 éves és Halász József 32 éves földműveseket.
Paks.
Ez még nem az internet kora volt. Ami a közelben történt, arról jóval később értesültek az emberek. Így a paksiak semmit nem tudtak az alig 50 km-re tomboló terroristákról, hozzájuk ekkor még csak a Kalocsa környéki ellenforradalmi megmozdulások híre jutott el – és a lakosság azonnal csatlakozva fellázadt a kommunista vezetők ellen.
Bakonyi András 45 éves csendőr őrmester, járási főfelügyelő és helyettese, Csala Bálint 32 éves csendőr őrmester válogatta össze a fegyverfogásra alkalmas férfiakat. Az egész direktórium és a vörösőr-parancsnok Szekszárdra menekültek.
Kalocsa.
A város védői fegyverrel foglaltak tüzelőállásokat a város előtt, hogy megütközzenek a támadó vörösökkel.
Az ellenállás erejét látva Fehér Imre ezredes (a budapesti vasasezred ide vezényelt parancsnoka) nem mert támadni.
Helyette trükkhöz folyamodott. Tárgyalásba bocsátkozott a védőkkel, ecsetelte nekik a környező települések bukását, majd teljes bántatlanságot ígért a felkelőknek és Kalocsa minden lakosának, ha átadják a várost, leteszik a fegyvert és ki-ki békésen hazatér.
Fehér Imre ajánlatát elfogadták...
Az átadást Horváth Lajos helyettes helyőrségparancsnok hajtotta végre. Délelőtt vonultak be Kalocsára a vörösök. Késedelem nélkül plakátot nyomattak azzal a tartalommal, amit szóban ígértek. Mindenki megnyugodott.
Az sem keltett gyanút, hogy a plakát szövege alatt Szamuely Tibor neve szerepelt, aki még nem volt ott, csak délután érkezett Kalocsára bőrruhás terroristáival.
Ő maga bevonult a törvénykezési palotába testőreinek kíséretében, más Lenin-fiúk pedig hozzáfogtak a kivégzések előkészítéséhez, noha még senkit le nem tartóztattak. Mivel a főutcát díszítő öreg berkenyefák koronája magasra nőtt, végig szegeket vertek a fák törzsébe a hurkok megtartására. Mindezt a jezsuita templom és rendház előtti útszakaszon cselekedték. Közben sorra letartóztatták a listára került személyeket.
Valamennyi leendő áldozatot könnyűszerrel vették őrizetbe, mert az egész város hitt a büntetlenséget ígérő plakátszövegnek.
Maguk a listán szereplők sem gondolták, hogy komolyabb bajuk eshet. Azt hitték, tisztázzák a körülményeket, s máris hazaengedik őket.
Egyenként kerültek Szamuely elé.
Ő pedig valamennyi esetben csak ennyit mondott: „Szeget neki".
Fogalmuk sem volt a lefogottaknak, hogy mit jelent ez a két szó. Akkor döbbentek rá várható sorsukra, amikor rájuk vetették magukat a Lenin-fiúk. Mire egy másik kijáraton, - hogy a még ítéletre következők semmit ne lássanak-, eljutottak a törvényszéki zárkáig, a legbrutálisabb rúgásokat, ütéseket kellett elviselniük.
Felhős, fülledt időben, este hat és hét óra között kezdték az akasztásokat. Kerekes Árpád volt a hóhér.
Segédei Kovács Lajos, Sturcz Károly, Pervanger Mihály Lenin-fiúk és Cselik Károly húszesztendős kalocsai vörös karhatalmista. A kivégzendőket egyszerre kísérték erős fegyveres fedezettel végzetük helyszínére. Áldozataikat a már ismétlődő módon fosztották meg az élettől: székre állították, s addig verték, szurkálták őket, amíg ki nem rúgták maguk alól a széket.
A 19 éves Csiszár Jenő tanító után a 37 éves Gallina Zoltán uradalmi intézőt akasztották fel.
Sorra következett Kálmán József 40 éves fakereskedő, Mészáros Ignác 30 éves tanítóképzői tanár, majd Császár István 32 éves szolgabíró. A sötétedés és a kezdődő eső miatt félbeszakították a kivégzéseket.
Szamuely és a Lenin-fiúk az érseki palota díszebédlőjében óhajtottak vacsorázni. A vacsora megrendezését és további kívánságaik teljesítését az érsek komornyikjának parancsolták meg. Bőséges lakomájuk után aludni tértek és mivel akaratuk szerint reggelig nem volt szabad a kivégzettekhez nyúlni, azok még ott függtek a berkenyefákon.
Hóhéruk, Kerekes Árpád esti séta közben a vacsoráról magával hozott kolbászt rágcsálta. Nevetve nyomta a kolbászcsonkot az egyik kivégzett szájába:
- „Nem venném a lelkemre, ha reggelig koplalnál!” - Mondta röhögve.
Ekkor már újabb halálos áldozata is volt az estének.
Amikor Császár István szolgabíró felesége megbizonyosodott arról, hogy férjét kivégeztette Szamuely, a fiatalasszony méreggel véget vetett életének.
Egy kis kitérő. E napon (június 24) Budapesten a Markó utcai főreáliskola tornatermében reggel öt és hat óra között, a közeli Falk Miksa utcai tengerészlaktanyából kivégzés céljából átrendelt terroristák agyonlőtték Herczeg Géza bankhivatalnokot. Ő a Szent István-bazilikában tartott vasárnapi szentmisén a tanácsköztársaság ellen izgató röpcédulákat osztogatott.
A hívők között térdepelt az ájtatosnak mutatkozó Féder Márk vörös politikai nyomozó. Miután átvette a röpcédulát, letartóztatta és a Markó utcában lévő budapesti forradalmi törvényszékre kísérte, ahol másnap halálra ítélték.
Ugyanezen a napon szállták meg a Ludovikások a Mária Terézia téren lévő József-telefonközpontot és vette ostrom alá a Szovjetházat dunai flottilla három hadihajója.
Az újpesti polgárok is ekkor szálltak szembe a vörös hordával, de sikertelenül. Dezső Elemér, Hajden László, Martinovich Béla, Orczy Karó Imre, Papp Imre, Rojcsek László, Szűcs János, Takács Károly és egy „ismeretlen, úriasan öltözött férfi” estek áldozatul a világmegváltó eszme véres bosszújának.
Itt viszály és zavarodottság közepette működött a vésztörvényszék, mert munkások felett kellett ítélkezni, - nem a burzsoáziához, hanem a proletariátushoz tartoztak az ellenforradalmárok. Ahhoz az osztályhoz, amelynek nevében gyakorolta a diktatúra a vörösterrort. Végül a legszigorúbb megtorlás követelői kerekedtek felül.
Az életüket kioltó sortüzet Schőn Gyula újpesti vörösőr parancsnok vezényelte.
A vörös vész elmúltával mindannyian díszsírhelyet kaptak az azóta megszűnt újpesti temetőben, sírjaikat diákok és hazafias szervezetek tartották rendben, koszorúzták és emlékeztek rájuk.
Emléktáblájuk is volt az egykori Horthy Miklós (ma Görgey Artúr) út és Corvin (egykoron Irredenta) utca sarkánál lévő régi rendőrségi épület falán, amit aztán a vörös uralom 1945 utáni visszatérésekor a sírokkal együtt nyomtalanul eltüntettek.
Most térjünk vissza a Bács-Kiskun megyei eseményekhez.
1919. június 25, szerda.
Kecel.
Változatlanul folytatódott a földműves lakosság megfélemlítése.
A vörös különítményesek az ellenforradalmi szerepléssel gyanúsított embereket vallatták, újabb és újabb személyeket tartóztattak le, büntetésként hadisarcot szedtek terményben, készpénzben, élőállatban.
A félelem fokozására nyilvános akasztást rendeztek.
Mikula György politikai megbízott utasítására Csóti Ferenc 42 éves gazdálkodót végezték ki, noha semmilyen főbenjáró cselekményt nem tudtak rábizonyítani.
Szentendre.
A budapesti ellenforradalom hírére előző nap megkongatták a római katolikus templom harangját. A szentendrei és a pomázi direktórium ezt lázításnak minősítette. Bár a valódi elkövető kiléte ismeretlen volt, elfogták, összeverték, majd végül agyonlőtték dr. Kucsera Ferenc káplánt.
A holttestet Chudy Ferenc városparancsnok utasítására reggelig a kivégzés helyszínén kellett hagyni, s akkor is csak a temetőárokban hantolhatták el.
Kiskőrös.
A Petzkay-féle terrorkülönítménnyel érkezett Vágó Béla (hadügyi h. népbiztos) vésztörvényszéke felakasztotta Szenohradszky Pált.
Vele hétre emelkedett az itt kivégzettek száma. Mindegyiküket kihallgatás nélkül ítélték halálra, köztük Spang József főhadnagyot (ellenforr. városparancsnok), Szenohradszky Pál földművest és Kutyifa János napszámost.
Kalocsa.
Reggel nyolc órától folytatódott Szamuely előző nap kezdett tobzódása.
Testőrei között úgy érkezett a törvényszék épületébe, mintha ártalmatlan, békés hivatalnoki teendőkre készülne. Kipihenten, frissen borotváltan, lakkcipőben, gálakesztyűben ült a bírói asztal mögé.
Gyötrésektől kimerült, véresre kínzott embereket vezettek eléje. Szamuely indulatmentes kedéllyel, közömbös halksággal mindenkit halálra ítélt, akit asztala elé állítottak.
Az előző napon felakasztottak helyére új áldozatok kerültek. Azokat a tetemeket, amelyek egy éjszakán át áztak az esőben, kiszállították a temetőbe a terroristák. (Komor foglalatosságuktól szigorúan távol tartották a lakosságot.)
Elsőnek Horváth Lajos 21 éves joghallgatót akasztották fel;
neki ígért a kalocsaiaknak teljes bántatlanságot Fehér Imre ezredes,
ha önként átengedik Kalocsát a vörösöknek.
Utána következett Vargacz Gergely 43 éves földműves, Bernáth József 32 éves napszámos, Kovács Gergely 50 éves napszámos, Berta János 44 éves napszámos.
A sorban Varajti József 17(!!!) éves parasztfiú következett, majd Romsics János 40 éves földműves, Kővágó Sándor 28 éves gépész, Berta Antal 22 éves napszámos.
Utoljára Zs. Vargacz Józsefet taszigálták a bitóhoz. Mielőtt felállt volna a székre a 45 éves parasztgazda, pipára gyújtott.
Mivel már halott függött minden olyan berkenyefán, amelyet Kerekes Árpád alkalmasnak talált az akasztáshoz, egy időre félbeszakították a kivégzéseket.
Ebéd után a törvényszék udvarán sortüzekkel folytatták Szamuely ítéleteinek végrehajtását.
Agyonlőtték Szabadi István 37 éves napszámost, Horváth Gyula 32 éves cimbalmost, Rigó Ferenc 19 éves napszámost.
Mindeközben Szamuely nagyon unatkozott, így üzenetvivőivel felajánlotta az érseki székhely papjainak, hogy világnézeti eszmecserét folytat velük, ha ilyen igényük támadna. Senki nem jelentkezett.
Késő délután a bizalmas beosztású helyi vörösök szigorú biztonsági intézkedések mellett maguk földelték el áldozataikat a katolikus temető elhagyatott sarkában.
Ekkor Szamuelyt félénken figyelmeztették a közigazgatás emberei, hogy anyakönyvezni kell az elhunytakat. Kérdezték, mit írjanak a halálnemet tartalmazó rovatba.
- A valóságot. A legőszintébb valóságot - válaszolta Szamuely. S amikor tanácstalan zavarral néztek rá, barátságos derűvel erősítette meg:
- Igen, csakis a valóságot. A halál oka: fulladás.
Este ismét, immár megszokottan az elvtársak az érseki palota díszebédlőjében gyülekeztek vacsorára.
Szamuely csendes elégedettséggel jelent meg közöttük és így szólt:
- Hol moshatnám meg a kezemet? Hullaszaga van.
1919. június 26, csütörtök.
Paks.
Valósággal legázolta a fehér polgárőrséget a városkára rontó vörös karhatalom.
Főképp a Székesfehérvárról érkezett Fabik-féle terrorkülönítmény végezte a megtorlásokat.
A menekülésből visszatért paksi kommunista vezetők által készített lista alapján tartóztatták le az embereket. Akiket elfogtak, azokat szinte szünet nélkül rúgták-verték, amíg be nem fejezték kihallgatásukat. Különösen kegyetlenül bántak a polgárőrség két megszervezőjével, Bakonyi András és Csala Bálint csendőr őrmesterekkel.
Személyesen irányította a megtorlást Aranyos György kormányzótanácsi teljhatalmú politikai biztos és Tánczos Vendel, a Tolna megyei direktórium elnöke.
Vésztörvényszéknek nyilvánították magukat és halálra ítélték a már félholtra vert két csendőr tiszthelyettest. Kérték a kivégzendők, hogy elbúcsúzhassanak családjuktól, de ezt nem engedték meg nekik. Nyilvánosan lőtték őket agyon Paks központjában a terroristák, majd megparancsolták, hogy napszálltáig közszemlén, a kivégzés helyszínén kell hagyni az áldozatokat.
Mielőtt visszaindultak volna foglyaikkal és kíséretükkel Szekszárdra, Aranyos György és Tánczos Vendel, kollektív büntetésként kétmillió kék korona hadisarcot vetettek ki a nagyközség lakosságára.
Közben a település melletti Duna szakaszon összecsaptak a nemzeti lobogó alatt hajózó flottillások a „Munka” nevű aknásító hajóval, de ezt korábban már részleteztük.
Akasztó (község).
A községet továbbra is rettegésben tartotta a Petzkay-féle terrorzászlóaljhoz tartozó század, amelynek Fuchs Gyula volt a parancsnoka, egyúttal a vésztörvényszék elnöke. Ezen a napon hat akasztói parasztember fejére mondtak halált, majd Dobos László miklóspusztai gazdatisztet is, ellenforradalmisággal vádolva. Semmilyen konkrét cselekményt nem tudtak felhozni ellene, csupán feltételezték a fehérekkel való együttműködés alapos gyanúját.
Amikor Dobos László utalni merészelt az eljárás képtelenségére, Zombori Endre neki ugrott és megpofozta. Ezután kötél általi halálra ítélték.
Azzal az indoklással, hogy tiszteletlenül viselkedett bírái előtt, önkezűleg kellett saját nyakára tennie a hurkot.
Érsekcsanád.
Ezt a községet is a Petzkay-terrorzászlóalj egy százada szállta meg.
Bár semmilyen ellenforradalmi zendülésre utaló jelet nem találtak, „politikai érzelmek” alapján felakasztották Dancsa Áron földművest és Szuprics György 21 éves földbirtokost.
Kalocsa.
Szamuely Tibor elhagyta Kalocsát, hogy terrorvonatával visszatérjen Budapestre.
De távozása előtt gondoskodott arról, hogy ne enyhüljön Kalocsán a rettegés légköre.
Itteni rémbíráskodása folytatására vészbíróságot nevezett ki. A Gábor Károlyból, Braun Mórból és Köves Jánosból álló forradalmi törvényszék még ezen a napon új halálos ítéletet hozott.
A Kalocsához közeli Úszódon Tóth Bálint nyomozott az ellenforradalmi kísérletben részt vett személyek után. Letartóztatta Lesnyik István 26 éves falusi borbélyt és bekísérte Kalocsára a forradalmi törvényszék elé. Lesnyik Istvánt néhány percig tartó tárgyaláson golyó általi halálra ítélték.
Bírái elől egyenesen a törvényszék udvarára vitték, ahol agyonlőtték.
Kecel.
Változatlanul folytatódott a földműves lakosság megfélemlítése.
A vörös különítményesek az ellenforradalmi szerepléssel gyanúsított embereket vallatták, újabb és újabb személyeket tartóztattak le, büntetésként hadisarcot szedtek terményben, készpénzben, élőállatban.
A félelem fokozására nyilvános akasztást rendeztek.
Mikula György politikai megbízott utasítására Csóti Ferenc 42 éves gazdálkodót végezték ki, noha semmilyen főbenjáró cselekményt nem tudtak rábizonyítani.
Szentendre.
A budapesti ellenforradalom hírére előző nap megkongatták a római katolikus templom harangját. A szentendrei és a pomázi direktórium ezt lázításnak minősítette. Bár a valódi elkövető kiléte ismeretlen volt, elfogták, összeverték, majd végül agyonlőtték dr. Kucsera Ferenc káplánt.
A holttestet Chudy Ferenc városparancsnok utasítására reggelig a kivégzés helyszínén kellett hagyni, s akkor is csak a temetőárokban hantolhatták el.
Kiskőrös.
A Petzkay-féle terrorkülönítménnyel érkezett Vágó Béla (hadügyi h. népbiztos) vésztörvényszéke felakasztotta Szenohradszky Pált.
Vele hétre emelkedett az itt kivégzettek száma. Mindegyiküket kihallgatás nélkül ítélték halálra, köztük Spang József főhadnagyot (ellenforr. városparancsnok), Szenohradszky Pál földművest és Kutyifa János napszámost.
Kalocsa.
Reggel nyolc órától folytatódott Szamuely előző nap kezdett tobzódása.
Testőrei között úgy érkezett a törvényszék épületébe, mintha ártalmatlan, békés hivatalnoki teendőkre készülne. Kipihenten, frissen borotváltan, lakkcipőben, gálakesztyűben ült a bírói asztal mögé.
Gyötrésektől kimerült, véresre kínzott embereket vezettek eléje. Szamuely indulatmentes kedéllyel, közömbös halksággal mindenkit halálra ítélt, akit asztala elé állítottak.
Az előző napon felakasztottak helyére új áldozatok kerültek. Azokat a tetemeket, amelyek egy éjszakán át áztak az esőben, kiszállították a temetőbe a terroristák. (Komor foglalatosságuktól szigorúan távol tartották a lakosságot.)
neki ígért a kalocsaiaknak teljes bántatlanságot Fehér Imre ezredes,
ha önként átengedik Kalocsát a vörösöknek.
Utána következett Vargacz Gergely 43 éves földműves, Bernáth József 32 éves napszámos, Kovács Gergely 50 éves napszámos, Berta János 44 éves napszámos.
A sorban Varajti József 17(!!!) éves parasztfiú következett, majd Romsics János 40 éves földműves, Kővágó Sándor 28 éves gépész, Berta Antal 22 éves napszámos.
Utoljára Zs. Vargacz Józsefet taszigálták a bitóhoz. Mielőtt felállt volna a székre a 45 éves parasztgazda, pipára gyújtott.
Mivel már halott függött minden olyan berkenyefán, amelyet Kerekes Árpád alkalmasnak talált az akasztáshoz, egy időre félbeszakították a kivégzéseket.
Ebéd után a törvényszék udvarán sortüzekkel folytatták Szamuely ítéleteinek végrehajtását.
Agyonlőtték Szabadi István 37 éves napszámost, Horváth Gyula 32 éves cimbalmost, Rigó Ferenc 19 éves napszámost.
Mindeközben Szamuely nagyon unatkozott, így üzenetvivőivel felajánlotta az érseki székhely papjainak, hogy világnézeti eszmecserét folytat velük, ha ilyen igényük támadna. Senki nem jelentkezett.
Késő délután a bizalmas beosztású helyi vörösök szigorú biztonsági intézkedések mellett maguk földelték el áldozataikat a katolikus temető elhagyatott sarkában.
Ekkor Szamuelyt félénken figyelmeztették a közigazgatás emberei, hogy anyakönyvezni kell az elhunytakat. Kérdezték, mit írjanak a halálnemet tartalmazó rovatba.
- A valóságot. A legőszintébb valóságot - válaszolta Szamuely. S amikor tanácstalan zavarral néztek rá, barátságos derűvel erősítette meg:
- Igen, csakis a valóságot. A halál oka: fulladás.
Este ismét, immár megszokottan az elvtársak az érseki palota díszebédlőjében gyülekeztek vacsorára.
Szamuely csendes elégedettséggel jelent meg közöttük és így szólt:
- Hol moshatnám meg a kezemet? Hullaszaga van.
1919. június 26, csütörtök.
Paks.
Valósággal legázolta a fehér polgárőrséget a városkára rontó vörös karhatalom.
Főképp a Székesfehérvárról érkezett Fabik-féle terrorkülönítmény végezte a megtorlásokat.
A menekülésből visszatért paksi kommunista vezetők által készített lista alapján tartóztatták le az embereket. Akiket elfogtak, azokat szinte szünet nélkül rúgták-verték, amíg be nem fejezték kihallgatásukat. Különösen kegyetlenül bántak a polgárőrség két megszervezőjével, Bakonyi András és Csala Bálint csendőr őrmesterekkel.
Személyesen irányította a megtorlást Aranyos György kormányzótanácsi teljhatalmú politikai biztos és Tánczos Vendel, a Tolna megyei direktórium elnöke.
Vésztörvényszéknek nyilvánították magukat és halálra ítélték a már félholtra vert két csendőr tiszthelyettest. Kérték a kivégzendők, hogy elbúcsúzhassanak családjuktól, de ezt nem engedték meg nekik. Nyilvánosan lőtték őket agyon Paks központjában a terroristák, majd megparancsolták, hogy napszálltáig közszemlén, a kivégzés helyszínén kell hagyni az áldozatokat.
Mielőtt visszaindultak volna foglyaikkal és kíséretükkel Szekszárdra, Aranyos György és Tánczos Vendel, kollektív büntetésként kétmillió kék korona hadisarcot vetettek ki a nagyközség lakosságára.
Közben a település melletti Duna szakaszon összecsaptak a nemzeti lobogó alatt hajózó flottillások a „Munka” nevű aknásító hajóval, de ezt korábban már részleteztük.
Akasztó (község).
A községet továbbra is rettegésben tartotta a Petzkay-féle terrorzászlóaljhoz tartozó század, amelynek Fuchs Gyula volt a parancsnoka, egyúttal a vésztörvényszék elnöke. Ezen a napon hat akasztói parasztember fejére mondtak halált, majd Dobos László miklóspusztai gazdatisztet is, ellenforradalmisággal vádolva. Semmilyen konkrét cselekményt nem tudtak felhozni ellene, csupán feltételezték a fehérekkel való együttműködés alapos gyanúját.
Amikor Dobos László utalni merészelt az eljárás képtelenségére, Zombori Endre neki ugrott és megpofozta. Ezután kötél általi halálra ítélték.
Azzal az indoklással, hogy tiszteletlenül viselkedett bírái előtt, önkezűleg kellett saját nyakára tennie a hurkot.
Érsekcsanád.
Ezt a községet is a Petzkay-terrorzászlóalj egy százada szállta meg.
Bár semmilyen ellenforradalmi zendülésre utaló jelet nem találtak, „politikai érzelmek” alapján felakasztották Dancsa Áron földművest és Szuprics György 21 éves földbirtokost.
Kalocsa.
Szamuely Tibor elhagyta Kalocsát, hogy terrorvonatával visszatérjen Budapestre.
De távozása előtt gondoskodott arról, hogy ne enyhüljön Kalocsán a rettegés légköre.
Itteni rémbíráskodása folytatására vészbíróságot nevezett ki. A Gábor Károlyból, Braun Mórból és Köves Jánosból álló forradalmi törvényszék még ezen a napon új halálos ítéletet hozott.
A Kalocsához közeli Úszódon Tóth Bálint nyomozott az ellenforradalmi kísérletben részt vett személyek után. Letartóztatta Lesnyik István 26 éves falusi borbélyt és bekísérte Kalocsára a forradalmi törvényszék elé. Lesnyik Istvánt néhány percig tartó tárgyaláson golyó általi halálra ítélték.
Bírái elől egyenesen a törvényszék udvarára vitték, ahol agyonlőtték.
És a Bács-Kiskun megyei események zárásaként:
1919. június 28, szombat.
Dunapataj.
Gábris István gazdálkodónak sikerült elrejtőznie Szamuely tömeges akasztásai elöl.
De Kohn Adolf budapesti kereskedősegédből lett politikai nyomozó meggyőzte a rejtőzködő földműves feleségét, hogy semmi bántódása nem lesz a férjének, ha előhívja búvóhelyéről.
Gábris István előjött a feleség hívására - ám Kohn Adolf hallani sem akart ígéretéről.
Letartóztatta Gábrist és fegyveres fedezettel személyesen kísérte Kalocsára.
Itt már ítélkezésre készen várakozott a Szamuely által megbízott rögtönítélő bíróság.
Gábris Istvánt kihallgatás nélkül, perceken belül kötél általi halálra ítélték. Kalocsai vörös karhatalmisták csatlakoztak Kohn Adolfhoz és visszavitték Dunapatajra.
Gábris Istvánt délután hat órakor felakasztották a községháza előtt azon fák egyikére, amelyeken 4 napja Kerekes Árpádék 65 áldozata szenvedett ki.
Dunapataj.
Gábris István gazdálkodónak sikerült elrejtőznie Szamuely tömeges akasztásai elöl.
De Kohn Adolf budapesti kereskedősegédből lett politikai nyomozó meggyőzte a rejtőzködő földműves feleségét, hogy semmi bántódása nem lesz a férjének, ha előhívja búvóhelyéről.
Gábris István előjött a feleség hívására - ám Kohn Adolf hallani sem akart ígéretéről.
Letartóztatta Gábrist és fegyveres fedezettel személyesen kísérte Kalocsára.
Itt már ítélkezésre készen várakozott a Szamuely által megbízott rögtönítélő bíróság.
Gábris Istvánt kihallgatás nélkül, perceken belül kötél általi halálra ítélték. Kalocsai vörös karhatalmisták csatlakoztak Kohn Adolfhoz és visszavitték Dunapatajra.
Gábris Istvánt délután hat órakor felakasztották a községháza előtt azon fák egyikére, amelyeken 4 napja Kerekes Árpádék 65 áldozata szenvedett ki.
Ennyit arról a hamis teóriáról, hogy 1919-ben a nagybirtokosokat és a burzsujokat végezték ki, tisztán vagyoni helyzetük miatt. És ennyit az osztályharcról is.
Az eddig felsoroltakból jól látható, hogy mindez nem fedi a valóságot.
Talán a felakasztott cimbalmos báró volt? Esetleg a kivégzett borbély volt gróf? Netán kulák volt a meggyilkolt napszámos, esetleg az agyonlőtt földműves parasztlegény titkon burzsuj volt?
Vagy a halálra ítélt gyári munkás lett volna „népnyúzó burzsoá”?
Netán a győri asszonylázadásban hercegkisasszonyok vettek részt? Az újpesti munkásokat IV. Károly király vezette? Az egri városházát az emberek József főherceg vezetésével rohanták meg?
Dehogy...
1919-ben rendszerszinten azokat gyilkolták meg, akik szembe mertek fordulni a „proletárdiktatúra” nevű vörös iszonyattal. (És persze azokat, akik bár nem csináltak semmit, rá lehetett fogni, hogy ellenforradalmár.)
Ahogy az összes hasonló rendszerben, a Tanácsköztársaság idején is, a „proletárdiktatúra munkás-paraszt hatalma” alatt a legtöbbet a munkás és paraszt „proletariátus” szenvedett.
Az „elnyomás ellen küzdő” elvtársak terrorja és minden eddiginél nagyobb elnyomása okozta nyomort, nélkülözést és kilátástalanságot nem oldották meg a szép beszédek és ideológiák.
Az emberek úgy döntöttek, nem kérnek a vörös béklyóból, és porba taposva a vörös rongyokat szembefordultak nemzetellenes sanyargatóikkal. A városok munkásai, a falvak földművesei, anélkül hogy összebeszéltek volna, egymásról sem tudva, különböző településeken és időpontokban lázadtak fel és ragadtak fegyvert, hogy elkergessék a rajtuk uralkodni akaró, élősködő söpredéket.
Hősök, akik szembeszálltak a vörös terrorista rablógyilkosokkal. Nem létezett osztályharc, gazdag és szegény, ügyvéd és élelmiszer-szállító, kereskedő és cimbalmos, földbirtokos és borbély, burzsuj és nincstelen harcolt vált vállnak vetve a marxista rémuralom ellen.
A hazai bolsevikok „ellenforradalmáraiként” pedig zömmel a nép egyszerű gyermekei, munkások és napszámosok áldozták életüket. Főként ők voltak a vörös terror áldozatai.
Céljuk, bátorságuk, a „szovjet nemzetköziség” elleni harcuk szembeköpése azt állítani, hogy a Tanácsköztársaság alatt „csak” a burzsujokat végezték ki, tisztán ideológiai alapon.
Mártírhalálukat később pont azok mocskolták be, akik meggyilkolták őket. A szándékosan hamisított és megnyomorított népemlékezet mára semmit sem tud azokról, akik életüket áldozták azért, hogy megszabaduljanak a magát „Forradalmi Kormányzótanács”-nak nevező rablógyilkosok hordájától.
Ám arról, hogy nemzetünk hőseit kik is köpködték oly bőszen akkor, és azóta is mindmáig, majd legközelebb.
(Hamarosan folytatjuk.)
(by L.W.L.)
2021.06.05.
2021.06.05.
Ha úgy gondolja, a fentiek hasznosak, vagy érdekesek lehetnek másoknak is, kérjük ossza meg ismerőseivel, barátaival, és kedvenc Facebook csoportjaiban is.
Ha úgy gondolja, a fentiek valamiféle náci, rasszista szörnyűség, kérjük ossza meg haragosaival, ellenségeivel, és megvetett Facebook csoportjaiban is.
Ezt ide kattintva is megteheti.
Ha nem használ Facebookot, ismerőseivel az oldal linkjének bemásolásával E-mailben is megoszthatja. Köszönjük.
Bejegyzések
